Az idén 70 éves Krasznahorkai Lászlóval felemás – és nyilvánvalóan teljesen egyoldalú – viszonyom van. Tudom, hogy nevének puszta látványa is tiszteletet kell, hogy ébresszen a magát valamire tartó magyar olvasóban, illetve az új kötetek rögtön helyet is kapnak az irodalmi panteonban, ez pedig kissé megijeszt. Hiszen, ha én mégsem élvezem, neadjisten, nem értem az adott művet, akkor mégsem rendelkezem olyan kifinomult magasirodalmi radarral, mint gondoltam? Ezért óvatosan, félve közelítem meg, és eddigi kötetei közül valahogy mindig a kevésbé nagy jelentőségűek kerültek kezembe, a főművek még váratnak magukra. Így az újonnan megjelent, Zsömle odavan című kötet felnyitásakor egyszerre voltak is prekoncepcióim meg nem is – és bármit is gondoltam előzetesen, azt mind nagyon hamar elvetettem.

Krasznahorkai szokatlan arcát mutatja meg Kada Józsi bácsi történetén keresztül. A 92 éves nyugdíjazott villanyszerelő magányosan él egy észak-magyarországi kis településen, ahol jórészt szlovákok laknak, de ők is alig, az egész kötet során talán, ha három-négy lakó említődik meg. Egyszerű életet él: reggel kávé, délben héjában főtt krumpli, estére kis kenyér tejjel, és legfőbb szórakozása, hogy esténként megnézze a verandai kispadról a naplementét. Ebbe is bele lehet ám fásulni, és Józsi bácsi a történet indulásakor úgy dönt, eleget élt, „nem teszek többé a tűzre”, mondja, jöjjön, aminek jönnie kell.

Igen ám, de Kada József hatalmas titkot őriz: ő Dzsingisz-kán, I. József és IV. Béla egyenes ági leszármazottja, az utolsó Árpád-házi király, a magyar trón jogos örököse! Egy maroknyi csoport valamilyen úton-módon mégis fényt derít erre, és egyszer csak egy csapatnyi férfi jelenik meg Józsi bácsi kapujában, akik szeretnék visszaállítani az alkotmányos monarchiát, a nyugdíjas villanyszerelőt pedig a trónon látni. A helyzet teljesen szürreális, az olvasó pedig nem tudja, szánakozzon vagy nevessen-e, miközben felsejlik előtte a kép a vékony kis öregemberről, ahogyan lábánál a hűséges Zsömle kutyával ül a jogosan visszafoglalt aranyozott trónon, kezében jogar, fején korona.

És pontosan ez az, amivel a szerző végig nagyon ügyesen játszik: először egy idős elme képzelgéseiként fogadjuk el Józsi bácsi történeteit, ám ahogyan egyre több „bizonyítékot” talál elhivatott szélsőjobbos kis csoportja, úgy kezdünk el egyre inkább kételkedni igazunkban. Vajon a király a hamis vagy a rendszer? Ahogyan pedig az olvasó is egyre jobban hinni kezd királyunkban, úgy tekintünk minden történést egyre inkább igaznak, és egyre inkább érdeklődve figyeljük, mi lesz a kormány válasza a helyzetre. A hatalom reakciója pedig olyan, hogy az addigi szatírát hamar tragédiába fordítja.

A politikai szatírának általában két fő feladata van: a nevettetés és a szembesítés. Krasznahorkai-szövegen olvasó talán még nem szórakozhatott ilyen jól, mint ezen. A végtelenül groteszk helyzetnek, ahogyan az apró vidéki konyhába zsúfolódott férfiak csillogó szemmel hallgatják, miközben a kotyogósban fő a kávé, hogy hogyan kapott Józsi bácsi levelet „Zsimikartertől”, tagadhatatlanul megvan a maga komikuma; a szerzőtől megszokott hosszú, véget nem érő mondatok pedig még inkább visszaadják azt, ahogyan őfelsége végeláthatatlan történeteit meséli. Ugyanakkor elénk tartja azt a bizonyos görbe tükröt is: a jelenlegi hatalom legfőbb képviselőjének neve ugyan csak egyszer hangzik el, mégis végig egyértelmű, hogy az események a jelen rendszer keretein belül történnek. Ez pedig egy olyan rendszer, amiben mi, olvasók, kérdés nélkül elfogadjuk, hogy a TEK a tetőn keresztül tör be egy nyilvánvalóan ártalmatlan öregember házába, és gond nélkül rabosítják; olyan, ahol nem húzzuk fel a szemöldökünket talán még azon sem, hogy a csoport fegyverarzenált gyűjt egy kőbányai telken; olyan, ahol azon csodálkozunk el, hogy valaki egyáltalán méltóztatott válaszolni Józsi bácsi hivatalnak küldött levelére. Olyan, ahol ez a fajta királycsinálás pontosan ugyanannyira elképzelhető, mint amennyire nem az.

És olyan is ez a rendszer, hogy a magányosakat még inkább magukra hagyja: ellehetetleníti, elrejti őket a társadalom szeme elől, diliházba csukatja. Szívszorító nézni, ahogyan szépen lassanként erre maga Józsi bácsi is rájön, és hiába jártunk be vele egy csodálatos és felemelő utazást, végül mégiscsak oda kanyarodunk vissza, ahol már nem teszünk többet a tűzre. Krasznahorkai ezzel a szöveggel felemel, megnevettet, körbetáncoltat bennünket, egy darabig örömmel lubickolunk ebben a valószerűtlen párhuzamos univerzumban; csak azért, hogy utána még magasabbról hajítson le minket a földre. És abból, ami a közösség erejét dicsérte, a teljes elmagányosodás szövege lesz.

Kada József és Zsömle kutya története több mindenre is figyelmeztet bennünket: hogy óvakodjunk a hamis prófétáktól (még ha nem is derül ki pontosan, itt melyikük az), vagy ha nem is teljesen, legalább az ország élére ne akarjuk emelni őket (bár persze lehet, hogy ez már késő). Hogy a hit, legfőképp a magunkban való hit, még akkor is, ha mások öntik belénk, bizony hegyeket, vagy legalábbis a TEK-et képes megmozgatni. Illetve, hogy a hatalom mindig megtalálja a módját, hogy a számára kényelmetlen hangokat elhallgattassa. Talán nem ez lesz az a kisregény, amiért végre odaítélik a régóta várt irodalmi Nobelt, azt azonban merem állítani, hogy eddigi olvasmányaim közül ez volt a legélvezetesebb.

Bráder Edina

Krasznahorkai László: Zsömle odavan
Magvető Kiadó, 240 oldal, 5999 Ft