Finy Petra meséi nem daliás hercegekről, és megmentésre szoruló királylányokról szólnak, hanem sokkal közelebbi hősökről: a nagyszülőkről. A frissen megjelent Bodzaszörp kapcsán generációs különbségekről, gyerekkori varázslatokról, és boldogságról beszélgettünk.

– Hogyan jött a mesekönyv ötlete?

– Apai nagymamámat, aki maga is írónak-költőnek készült – csak a háború közbeszólt –hatalmas fantáziával áldotta meg a sors. Ő egy tipikus mesebeli nagymama volt, aki igazi tündérgyerekkort varázsolt nekünk. Rengeteget utaztunk belföldön, anekdotázott régi időkről, verset mondott fejből, énekeket tanított, bábozott velünk, sőt, akár a kenyér belsejéből is kis figurákat formált, ha éppen arra vágytunk. Ezt a nagy szeretetet és önzetlen gyerekek felé fordulást szerettem volna a történeteken keresztül visszaadni, örökké tenni, és hálám jeléül rendhagyó emléket állítani neki, és az összes hasonló nagymamának.

– A Bodzaszörp történetei mégis többnyire napjaink sztorijai...

– Persze, de közben már a cím is a nagymamámra utal, akinek a kedvenc virága a bodza volt: egy nagymama szeretetének egyik központja ugyanis – nem árulok el hatalmas titkot – a konyhai tevékenykedés, és ez az én nagymamámnál sem volt másképpen. Mi pedig imádtunk ott sertepertélni körülötte, kuktáskodni neki. Így például a rengeteg sütős-főzős történet, ami a könyvben van, az mind az én saját emlékemen alapul, persze mai köntösbe bújtatva. De nem csak a főzéshez, hanem többek között a gyógynövényekhez és a kertészkedéshez is rendkívül értett a nagyi. Tehát amikor a hortenziákat gazoló nagypapa kerül szóba az egyik fejezetben, akkor is valójában őt éneklem meg. Így lett ezerarcú nagymama, sőt sokszor nagypapa is belőle a könyvben.

– A többi nagyszülője is mesebeli volt?

– Az apai nagypapámmal viszonylag későn találkoztam, ő elszakadt a családtól, a mamám szüleit pedig csak szinte elbeszélésekből ismerem, nagyon kicsi voltam mikor meghaltak, alig egyetlen év különbséggel. Egy családi legendát azért tudok róluk: annyira szerették egymást, hogy megígértették a másikkal, hogy egymás nélkül nem mennek el ebből a világból, és így is lett. Ez a nagypapám amúgy nagy történetmesélő volt, a társaság középpontja, mindenki imádott vele lenni, így neki is jutott szerep a könyvemben: azok a figurák, akik a humort hozzák, és az embereket összekovácsolják, azok minden mesében egy picit őt elevenítik meg...

– A saját emlékeken kívül a fantázia szüleményei ezek a fabulák?

– Ha fikciós történetet alkot is valaki, akkor lesz igazán erős és hihető a mese, ha egy csepp saját élmény is bele van gyúrva. Látszólag egyszerűnek tűnhet, hogy a családi emlékeket lekörmölöm vagy éppen bepötyögöm, de valójában mindig hozzáteszek valami pluszt. És azon a ponton jó egy ilyen történet, ha már nem lehet tudni, hogy mi a személyes benne és mi nem, de mégis van egy olyan erős energiaváza, amire támaszkodhat nagyszülő, szülő, gyerek – és tovább lehet szőni, tovább lehet mesélni, magunkra ismerni. Tulajdonképpen egyfajta beszélgetésindítónak is szántam a kötetet – hiszen mostanában a karantén alatt újra kell értelmeznünk a családi kötelékeket, és szeretném, ha az összezártság valójában összefonódás lenne, az elszakítottságot pedig a mesék által át lehetne hidalni. Nálunk is jól összehozta a családot a könyv készülése: a nagymamától kapott emlékek mellett a nagyobbik lányom kreativitása is benne van, Emma találta ki ugyanis a barátságkarkötős mesének az alapját, amiben egy generációról generációra öröklődő varázsékszer segít az iskolai bántalmazást elszenvedő kislánynak. A Kutyaszív pedig a feltétlen szeretetről Léna lányom történetén keresztül mesél, aki egyszer kiskorában pusztán kedvességből megharapta a szüleim Fickó nevű kutyáját...

– Múlt és jelen találkozik a könyv oldalain. Mást jelent ma nagyszülőnek lenni vajon, mint pár évtizede?

– Egy egész világ változott meg azóta: a saját gyerekeimen is látom azt a furcsa valóságot, amikor a technikai szempontból jobban „kigyúrt” unoka tanítja a nagyszülőt. De mégis abban bízom, hogy az internet azt a klasszikus nagyszülői bölcsességet és odaadást talán még nem tudja helyettesíteni. Közben pedig mégis egy olyan rohanó világban vetődik fel ez a kérdés, ahol a nagyszülők többsége még nyugdíjasként is dolgozni kényszerül, így lényegesen kevesebbet tud a családjával lenni, mint amennyi ideális lenne, ha egyáltalán van ebben a kérdésben idealitás. Annyi azonban biztos, hogy manapság már igencsak ritka az a paradicsomi állapot, ami a mi gyerekkorunkban még sokszor előfordult, mikor a nyarakat a nagyszülőknél töltöttük, mert a nagyi ráért, és tudott velünk foglalkozni. És ez akkoriban teljesen természetes dolog volt.

– Mit adhat akkor a ma nagymamája az unokájának?

– A mai nagyszülők generációs tapasztalata már nem feltétlenül a világháborús emlékeket és a természettel együttélést jelenti, de a kemény szocializmus éveinek, vagy az 56-os forradalomnak a megtapasztalása ugyanolyan fontos történelmi emlékek – és az elengedhetetlen, hogy ezeket hitelesen tudjuk láttatni a gyerekekkel. A kalanddá turbózott szívre ható történetekkel pedig igenis felvehető a harc a digitális világgal.

– Egyfajta hétköznapi hősként talán?

– Pontosan – úgy érzem, a hősfogalom helyes értelmezése nagyon fontos kérdés ma. A gyerekek fantáziáját ugyanis egy álhős világ uralja – egy olyan akcióhős univerzum, amivel azért nehéz azonosulni, mert senkinek nincsenek igazi hőstettei benne, mégis tisztelik őket az iskolások. Éppen emiatt is rejtettem el igazi értékeket felmutatni képes példaképeket a meséimben – egykoron létező történelmi alakokat, ma is élő kutatókat, modern Tündér keresztanyákat, mindennapi Holle anyókat, valóságos, elérhető közelségben lévő nagymamákat, és nagypapákat.

Kurcz Orsi
Fotó: Debreczeni Fanni

Finy Petra: Bodzaszörp - Mesék nagymamákról és nagypapákról
Manó Könyvek, 88 oldal, 3490 Ft