Harmadik szépirodalmi könyvében tizennégy novella és egy kisregény erejéig hazatért a Közel-Kelet harctereiről; de a harc most is a szereplők lelkéért folyik, értük harcol a jó és a rossz, vagy ha úgy tetszik, Isten, Sátán vagy éppen Varjúkirály.

– A könyvbemutatón úgy fogalmaztál, hogy a jó irodalomnak, ellentétben az élettel, van értelme – kifejtenéd ezt most is?

– Úgy gondolom, hogy az élet, annak a történései, legyenek bár tele tragédiákkal vagy örömökkel, dramaturgiailag nem mutatnak semmilyen végső szervező elv, valamilyen értelem felé. Élünk és meghalunk, nézzük, hogy mások élnek és meghalnak, és nem látunk semmilyen értelmet benne. Ez mindenkit szorongással tölt el. Hívő embernek lenni kegyelmi állapot, mert a hitével ezt a szorongást ki tudja szervezni Istenre. Elhiszi, hogy valaki van az életen kívül, aki lát értelmet a létezésben. Ha pedig a létezésnek van értelme, akkor célja is van. A nyugati civilizációban egyre kevesebb ember tud hinni az abszolútumban, tragédiákat nézünk és kétségbeesetten kapkodunk valami érv után, ami igazolná, hogy volt értelme. Számomra az irodalom erről szól. Mivel én írom, irányíthatom a történeteimet az irodalmi eszköztárammal valami felé. Ez az univerzális emberi morál, annak hiánya. Ez szervezi a szövegeimet. Mivel pedig mutatnak valami felé, így az élettel – és a szűretlen valósággal szemben – van értelmük.

– Az ördög egy fekete kutya és más történetekről azt írták a Guardianban, hogy „Jászberényihez képest Hemingway és Kapuscinski puhának és öregnek tűnik.” – Mit szólsz ehhez? Hogyan kezeled a nemzetközi sikert?

– A pozitív nemzetközi fogadtatás önmagában semmit nem jelent. Vannak kétségtelenül szórakoztató epizódok emiatt – például most Törökországból válaszolok ezekre a kérdésekre, indulásom előtt ráírtam egy francia újságíróra, akit nem ismertem korábban, de tíz éve kiküldött tudósítóként dolgozik Isztambulban, és a segítségét kértem, hogy néhány interjút le tudjak bonyolítani. Alapvetően megszoktam, hogy még a nevemet sem tudják kiejteni a nyugaton, így konkrétan megdöbbentem, amikor visszakérdezett, hogy te „az író Jászberényi vagy?”. Kiderült, hogy olvasta a könyvemet, sőt utólag, hogy nagyon sokan olvasták, akik újságíróként, fotósként dolgoznak a Közel-Keleten és Afrikában. Angolok, franciák, németek, ausztrálok. Iszonyatosan zavarba tudok jönni ettől, de ez van. Remekül tudok hencegni vele a feleségemnek, akinek hivatalból kell elviselnie. Egyébként, ha másra nem is jó ez a fajta nemzetközi elismerés, arra mindenképpen jó, hogy emlékeztessen néhány kiadót, értelmiségit, Magyarországon, hogy már nem a hetvenes években járunk. Az a gyakorlat, miszerint elhallgattatunk egy írót, ha nem szimpatikus, ellehetetlenítjük, nem adjuk ki a könyveit és nem hagyjuk publikálni a munkáit, már nem működik, és roppantul kellemetlenül üt vissza.

– Mészáros Sándor, kiadóvezető szerint ez a kötet jobb, mint a Libri irodalmi díjat nyert második, A lélek legszebb éjszakája. Mi a véleményed erről?

– Nagyra tartom a Sándor véleményét, és azt gondolom, hogy nagyon kevés ember érti úgy az írásaimat, ahogyan ő. Ennyi munka után nyilván elfogultság is van benne. Az igazi megmérése mindennek majd akkor fog megtörténni, amikor már régen nem élünk, és azok sem élnek, akik mondjuk személyes okok miatt nem mondanának véletlenül sem jót arról, amit írok. Egy komoly írói válságon vagyok túl, és azt gondolom erősebben jöttem ki belőle, mint reméltem. Most már nem nagyon lesznek 3-4 éves csendek az életemben, legalábbis erősen remélem.

– Ebben a könyvben sok személyes, életrajzi elemet találunk, a történetek egy-két novellától eltekintve itthon játszódnak. Korábban távoli és egzotikus világból áthozott élmények jelentek meg a szövegekben, most pedig olyan témák, amelyeket itthon is tapasztalatunk, például a pár évvel ezelőtti menekültválság. Eddig nem sokan kezdtek ezzel a helyzettel magyar íróként valamit…

– Változatlanul azt gondolom, hogy a kortárs magyar irodalom alapvetően válságban van. A magyar értelmiség nem mozdul ki Budapestről, a vidéki értelmiség pedig ebbe a körbe kapcsolódik bele virtuálisan. Tisztelet a kivételnek, de irodalmat nem nagyon lehet írni úgy, ha nem ismerjük egészen pontosan a témánkat, márpedig, ha csak saját magunk vagyunk a témánk, illetve az életünk „nemtörténései”, ez egy roppantul egysíkú irodalmat fog generálni. Halálosan unom a tébláboló, spleenes, önsajnáló szépprózát, egyszerűen nem tudok még egy könyvet elolvasni, ami a sodródó magyar értelmiségről szól. Untat az önpusztítás ábrázolása is, a leépülésé is. Mivel a magyar értelmiség nem mozdul ki a lakásából, ezért eléggé beszűkültek az irodalmi lehetőségei is szerintem. Írhat a második világháborúról illetve a magyar történelemről, önmaga téblábolásáról vagy elkezdhet direktben politizálni. Mivel nincs jelen a történéseknél, és az ízléséhez szabott algoritmusok alapján tájékozódik a közösségi médiában, ezért képtelen bármit is kezdeni a jelen történéseivel. Ha pedig mégis kezd, akkor az direkt politizálás, magyarul valami olyasmi születik, amit kizárólag a jelenünkben lehet érteni, de húsz-harminc év múlva értelmetlenné válik. Engem az emberi morál érdekel íróként, és nem az a célom, hogy kiszolgáljak bármilyen kortárs politikai ideológiát. Ezért gondolom, hogy a menekültkrízisről írt szövegeim harminc év múlva is ugyanúgy értelmezhetőek lesznek, mint most. Aztán persze lehet, hogy tévedek.

– A kötet novelláiban visszatérő elemként cigány szereplők tűnnek föl Maros Dániel, az énelbeszélő körül, megjelennek népszokások, hagyományok, babonák. A címadó Varjúkirály is egy mitologikus lény. Hogyan kerültél kapcsolatba a cigány lelkiséggel?

– Nincs olyan, hogy „cigány lelkiség”. Ezt hülyeségnek tartom. Van a magyar cigányság, egy orális kultúra, mellyel nem igazán tud mit kezdeni a többségi társadalom a rendszerváltás óta. Nem kezdtem el foglalkozni „a cigány lelkiséggel”, nem olvastam – tekintve, hogy nincs vagy csak alig – könyveket, ami rögzítené a cigány mondavilágot. Egyszerűen beleszülettem a helyzetbe. Anyámnak nem volt teje a szülés után, ezért egy cigányasszony szoptatott a kórházban. Ez a 80-as években nem jelentett a világon semmit. A tanácsi lakásban, ahol laktunk Sopronban egy tenyeres-talpas szinti cigányasszony volt a szomszéd, aki a lelenclány anyámat már asszonyként tanította meg főzni. Az iskolában sok cigány osztálytársam volt, és mivel engem folyamatosan vertek a nevem és a nagy pofám miatt az idősebbek, sokkal közelebb éreztem magam hozzájuk – mert őket meg a cigányságuk miatt basztatták. Szóval nem szeretnék abban tetszelegni, hogy én vagyok a fehér fiú a cigányság nagy barátja meg ismerője, mert ez egyszerűen nem igaz. A családi történeteket írtam meg, meg a meséket, amiket hallottam. Ennyi.

– Korábban saját fotók jelentek meg a borítón – ellentétben a mostanival. Mit tudhatunk erről?

– Mivel 15 éve élek a Közel-Keleten és ebből jó 10 évet professzionálisan fotóztam, elképesztően nagy az archívumom. Az önérzetem is épp elég nagy ahhoz, hogy a borítókra a saját fotóimat tegyem, mint ahogyan minden cikkem illusztrálásához is a saját fotóimat használom. Amikor ennek a könyvnek a borítóján elkezdtem gondolkodni, akkor jöttem rá, hogy a menekültkrízisről egyszerűen nem csináltam eléggé jó képet, pláne úgy, hogy 2013 óta ismerem és irigylem a Hölvényi Kristófot, aki egyrészt a fiatal fotósgeneráció legjobbja, másrészt heteket aludt a határ mellett, járta végig a menekültek útját. Egyszerűen beláttam, hogy technikailag és komponáltságban, na jó, tehetségben messze jobbak az ő képei, ezért elkértem tőle egyet. Azt gondolom, hogy még a képszennyezés korában, a jelenünkben, amikor minden félőrült, mindent lefényképez a mobiljával, ennek a fotónak még akkor is van egy, a jelenen túlmutató jelentése. Nagyon boldog vagyok, hogy ez lett a borítóképem.

– Olvastam, hogy a Magyartanárok Egyesülete, nem ajánlotta feldolgozásra Jászberényi Sándor novelláit. Mit gondolsz, miért?

– Ez egy nagyon szerencsétlen bekezdésből fakadt, amit az AEGON díjra jelölésemkor készített óravázlatban láttam. A készítő – szándékosan vagy véletlenül – pont azt a tónust ütötte meg, ami az ’50-es évek oktatási anyagait jellemezte. Leírta például, hogy bizonyos novelláimnak van csak ’erkölcsi haszna’. Az online pornó és a kontrollálhatatlan droghasználat korában, amikor egy 12 éves gyerek gond nélkül és jobban kezeli a számítógépet, mint egy felnőtt, és mindenhez hozzáfér, ezt a kijelentést vérlázítónak tartottam. Elnézést, de az erkölcs nem termelési tétel, tehát nehezen értelmezhető, hogyan hozna bármilyen hasznot is, illetve milyen kontextusban. Arató Lászlóval, a magyartanárok egyesületének a vezetőjével volt is jó pár csörtém emiatt, de azt gondolom, hogy ezeket rendeztük – ő látta, hogy engem ez mennyire zavar, korrigált. Rendben vagyunk.

– Húsz-huszonkét évvel ezelőtt egy irodalmi körben találkoztunk, megvan az első versesköteted: „Ikarosz repülni tanul”. A címe is beszédes, beleolvasva pedig érezni a folyamat elejének energiáját. Hogyan látod akkori önmagadat? Kérdezhetném azt is, mit gondoltál akkor, mi lesz húsz év múlva?

– Semmit. 17 éves kövér gyerek voltam, a kamaszkor frusztráltságával. Túl sokat gondoltam az értelmiségről, és nagyon, nagyon akartam tartozni valahová, egyáltalán, bizonyítani, hogy érek valamit, hogy van lelkem. Ezért voltak ezek az egyébként nem túl jó szövegek, és kedves vagy, hogy azt írod, hogy voltak benne energiák. Nem hiszem, hogy voltak. Nem hogy azt nem tudtam mi lesz húsz év múlva, de arról sem volt fogalmam, mit fogok csinálni, mondjuk ősszel.

– Mi foglalkoztat mostanában? Mi újság a mézexporttal?

– Szeretném befejezni a regényemet, amihez idő kellene ugye. Ahhoz azonban, hogy éljünk – és egy olyan színvonalon, ahogyan van értelme élni –, pénzt kell keresnem. Össze-vissza üzletelek a Közel-Keleten, annyi mindent csinálok, hogy gyakorlatilag felsorolni sem tudom, hogy megéljünk, és ne függjünk egzisztenciálisan nagyon senkitől. Ez rengeteg időmet elveszi a szépírástól – ellenben cserébe nem kell számításból cukinak lennem senkivel.

Szepesi Dóra

Jászberényi Sándor: A Varjúkirály - Nyugati történetek
Kalligram Könyvkiadó, 320 oldal, 3990 Ft