„…oltalmazz téntanyalástól, / s a bárgyú blablák / bősz didakszisát távoztasd / tőlem el… Legyints / legalább, sújtsd le pedánt / pedagógiák / pöffeszkedőit, kikért / hős selyemhernyók / és írástudatlanok / sunyin sercegő / imája kél nyögődve, / nyelvvel küszködőn, / kérlek, vágd a szemükbe / az elme üdvét…” – fohászkodik Csokonaihoz a 60. születésnapját ünneplő szerző Requiem Tzimbalomra című verseskötetében.

– Fel tudja idézni azt a szituációt, amelyben eszébe jutott, hogy meglepi magát ezzel a kötettel a 60. születésnapjára?

– Általában tradíció a Magvetőnél, hogy a kiadó a szerzőinek fölfelé kerekedő évfordulójára megjelentet egy-egy vászonba kötött, ünnepi könyvecskét. Több mint bő negyedévet törtem a fejem, hogy milyen is legyen ez a születésnapi díszkötet. Mindenképpen kicsi, zsebben is elhordozható, lehetőleg tematikus válogatás eddig megírt verseimből. Végül a lírai hangzást, a zene princípiumát választottam. Köteteimet igyekszem valamiképpen zeneileg és „matematikailag” is úgy megszerkeszteni, hogy a bennük szereplő darabokban a hangok, hangsorok, témák és variációk válaszolgassanak egymásnak. Úgy döntöttem, hogy most egy rekviem legyen, de ne csak szomorú gyászmise, hanem gunyoros, melankolikusan játékos, hajlékony és vígságos is. A könyv alcíme: Örömzene – darabokban. Wolfgang Amadeus Mozart és Csokonai Vitéz Mihály a „főszereplői”, mert ilyes témájú verseim közül válogattam.

– Miért pont 35 vers szerepel az összeállításban?

– Mert ennyi Mozart megélt éveinek a száma. Kértem a kiadót, hogy a vászonkötésnek legyen olyan a színe, mint Mozart zekéjének. Ő nagyon szerette a meggyszín vagy téglaszín mellényeket. Több ízben is lefestették, midőn klavírozván ilyen színűeket viselt. Hogy éppen az az árnyalat sikerült, a könyvtervező Pintér Józsefet dicséri. Szegő János lett a szerkesztőm, vidáman tudtunk együtt dolgozni. Hosszabb időbe telt, amíg váltakozóan új sorrendbe raktam a verseket, hogy egymásra épüljenek, finoman összefonódjanak a dallamok, témák, ellentémák, kibontakozzanak a hangok, a hangsúlyok, muzsikák. Mintegy újjá, mássá hangszereltem a versek hullámzó anyagát.

– Hogyan és miért jön Mozart mellett a képbe Csokonai?

– Miatta, érte szerepel a címben a Tzimbalom. A tanítványai hívták így a poétát, nem gúnyból, hanem merő szeretetből: Professzor Tzimbalom. Mozart és Csokonai egy ideig kortársak voltak. Nyilván, sohasem találkoztak. Mozart halálakor Csokonai csak tizennyolc éves, és amikor németül kezd tanulni, A boszorkánysíp címen magyarra fordítja Emanuel Schikaneder mozarti librettójának néhány darabját, azaz A varázsfuvola néhány töredékét, a Papageno-dalt is. Noha az egyik költő, a másik meg zeneszerző, mégis sok közös vonást lehet köztük felfedezni, mert a versnek is zenéje van, s utólag mindkét alkotónak kiterjedt, színes, bár csak posztumusz legendáriuma alakult ki. Mozart is néha írt tréfás, alkalmi verseket, és gyakran előfordult, hogy kiváló dramaturgiai érzékkel beleírt operáinak librettóiba. Csokonai is csupa muzsikáló szépség, jól tudott klavírozni, fuvolázni, szépen énekelt. Az ő idejében zenének és költészetnek még voltak találkozási pontjai, áthatották egymást. Az én Requiemem versei az 1980-as évek elejétől 2009-ig íródtak, válogatódtak, majd végleg összekevertem őket, talán azért, hogy belőlük így fonódjon, így kerekedjen ki egy mindenkinek mást-mást jelentő, titkos, dallamos történet a költészetben.

– Szokott zenét hallgatni, miközben várja az ihletet?

– Talán várnám én, de az ihlet vár engem, csak én néha késem. Máskor meg nem jön, meglehet, hogy nem is jövéssel létezik, ha van. Különben régről zenehallgató vagyok, a dallam sokszor a háttérből kíséri, segíti egy-egy vers formálódását, megszületését. Hallás kérdése. Nagyon szeretem a középkori, a reneszánsz muzsikát, a madrigálokat, barokk zenéket, operákat, és persze az angyalian titokzatos Mozartot is. Meg egyáltalán szinte mindent, ami klasszikusan mindebből és utána is következik. Úgy tűnik, Mozartról tán mindent tudhatunk, pedig nem, mert csak hallgatni kell a zenéjét. Persze, megjelentek a levelei is, könyvtárnyi életrajza, elemzése lett. Csak hát ő roppant öntörvényű volt: csodagyermek, szabad, kihívó, provokatív is. A többi a poszteritásé: utólagosan, jóvátételül, tudatosan megkreált, fodrosodó legenda. Az Amadeusé, Puskintól Peter Shafferig. Mozart olykor csodálták ugyan, de Bécsben nem volt túlzottan udvari, sem túl népszerű. Kényelmetlen, szeszélyes, rögtönző lehetett. Nem ő volt, nem lehetett a világhíres. A kor Európában is felkapott, divatosan futó zeneszerzői Gluck és Salieri voltak, illetve részben az „Öreg” is, Mozart jó barátja, komája, föltétlen csodálója és mentora, Joseph Haydn. Ez szép, igaz történet – zeneszerzők között előfordul ilyesmi, s talán poéták közt, a költők világában is.

– Hány alteregót teremtett magának eddig?

– Nem számolgattam, nem teremthettem, nem is csupán magamnak, inkább másoknak, más kedvére is. Nem is egészen alteregók, inkább hasonmások. Drámai, epikus történetek, nyelvi létvázlatok. Meglehet, ott van valahol bennük egy vagy több szerző, mondjuk: én, aki nem-én, bár ő sem tud róla, s talán bennük van egy vagy több KAF is, bár ő se tudhat semmi biztosat, mert meglehet, hogy a művet közben valaki egészen más írja. Borgesnak vannak ilyen metaforái vagy parabolái egy szerzőket, szövegeket, szétszórt műveket megálmodó, nagy, láthatatlan Úrról.

tra

Fotó: Hajdú Áron

Kovács András Ferenc: Requiem Tzimbalomra
Magvető Kiadó, 88 oldal, 2999 Ft