A szerző 56 évesen, sikeres üzletemberként fordult komolyabban az írás felé. Néhány elbeszélését közlik internetes portálok, például a pályázatnyertes A harkály című novelláját. 2015 végén a Fekete Sas Kiadónál jelent meg első regénye, a Homokember. „A Homokembert munkanélküliként, terápiás céllal kezdtem el írni, miután 20 év után elbocsátottak. A szöveg nyers változata három hónap után már készen állt” – írta egy helyütt. Ma, a több évtizedes publikálási passzivitás után vajon többnek tekinti-e az írást terápiánál Lengyel Gábor?

‒ Elsőkötetes íróként legalább röviden be kell mutatkoznia. Hol született, hol járt iskolába?

‒ Budapesten születtem. Az általános iskola felső tagozatát az Ady Endre utcai iskolában végeztem. Azért írattak át oda a szüleim, mert ott indult akkoriban egy különleges német tagozatos általános iskolai osztály Budapesten. A nyelvoktatás nagyon intenzív volt, minden nap volt németóránk, méghozzá kis létszámú csoportokban. Az osztályunkból sokan az Eötvös József Gimnáziumban folytattuk, ahol német tannyelvű osztályt is indítottak, hogy biztosítsák a nemzetiségi gyerekek anyanyelvi oktatását. Politikai kérdés volt ez abban az időben. Talán ha egy-két német anyanyelvű osztálytársam volt, a többiek külföldön tanultak meg németül, mikor a szüleik kiküldetésben voltak, vagy otthon, magánúton tanulták a nyelvet. Végül nem ott, hanem a Veres Pálné Gimnáziumban érettségiztem.

‒ Mit jelentett önnek akkoriban az olvasás?

‒ Abban az időben az intellektuális szórakozásnak nemigen volt más alternatívája, mint a könyv. Az én gyerekkoromban az egyetlen tévécsatornának még két adásmentes napja is volt, a hétfő és a péntek. Rengeteget olvastam, talán többet is, mint amennyit engedélyeztek a szüleim: lefekvés után még a takaró alatt elemlámpával, de az iskolában óra alatt is a könyveket bújtam. Minden érdekelt: a görög mitológia, a történelem, a kalandregények. Megkaptam az összes Verne-kötetet, és sorban el is olvastam őket, meg Dumas, Jókai regényeit ‒ a hozzáférhető és a koromnak megfelelő könyveket. A Verne-sorozatban benne voltak az eredeti francia kiadás szép metszetei. Azokat nagyon szerettem.

‒ Gyerekként, kamaszként megpróbálkozott-e az írással?

‒ Igen, írtam egy-két verset, elbeszélést szórakozásból. Nem emlékszem, hogy aztán bárhova beküldtem volna őket publikálási céllal. Kisebb írásaim születtek későbben is, de semmilyen további tervem nem volt velük.

‒ Merre vezetett az útja, amikor felsőoktatási intézménybe jelentkezett?

‒ Akkoriban lehetett pályázni állami ösztöndíjra az NDK-ba, és a barátaimmal, valamint az akkori párommal, aki később a feleségem lett, elhatároztuk, hogy oda megyünk tanulni. Közgazdasági egyetemre jelentkeztünk. Engem nem vettek föl helyhiány miatt, viszont fölajánlottak egy szovjet ösztöndíjat, ott tízszer annyi jelentkezőt tudtak fogadni. Leningrádban szereztem, mondjuk úgy, „hibrid” mérnök-közgazdász diplomát.

‒ Hogy alakult a pályája a rendszerváltásig, illetve utána?

‒ A Medicorban kezdtem el dolgozni 1978-ban, amely tízezer dolgozójával nemzetközi mércével mérve is komoly szereplője volt az orvostechnikai iparnak. Üzletkötőként kezdtem, majd az export osztályt vezettem. Aztán 1987-ben kikerültem a Medicor leányvállalatához Bécsbe. A Medicor széthullása után úgy döntöttem, Ausztriában maradok. Néhány volt kollégámmal közösen alapítottunk kint egy céget, amely az itthon fejlesztett és gyártott orvosi laborműszerek exportjával foglalkozott. A közös vállalkozásunk gazdasági sikertörténetté nőtte ki magát, olyannyira, hogy nemzetközi vállalatok kezdtek érdeklődni iránta. A cég végül részben japán, részben amerikai tulajdonba került.

‒ Aztán hazaköltözött Magyarországra?

‒ Nem, idestova harminc éve Bécsben élek, de sok időt töltök Pesten is. A korábbi társaim 2011-ben új céget alapítottak, amelyhez 2012-ben csatlakoztam. Ez ma már egy ötvenfős vállalkozás díjnyertes termékekkel, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal. A munkám igényli, hogy itthon is, meg otthon is, azaz Pesten is, és Bécsben is legyek.

‒ Most már elérkeztünk a Homokemberhez, amelynek három rétege van: egy tengerparti, dauville-i (Normandia) nyomozással indít (így van némi krimi jellege), egy szerelmi történetet beszél el, és legfontosabb mondandója az üzleti-vállalkozói világ sötét oldalainak az ábrázolása. Röviden: kisstílű aljasságokról van szó, hatalmi játszmákról, emberek szándékos megalázásáról, egzisztenciájuk tönkretételéről. Miért éppen Franciaország a helyszín?

‒ Azzal, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, hogy ezt a történetet alapvetően személyes tapasztalataim ihlették. Mindenki magáról ír, ez még a profi írókra is igaz. A Homokember személyes élményekre épülő fikció. Szereplői nem azonosíthatók valós személyekkel, cselekménye valós eseményekkel. Két oka van alapvetően, hogy a történet helyszíne Franciaország: először is nem akartam, hogy itt, hazai környezetben játszódjon. Túlságosan direkt lett volna a párhuzam. Igaz, ennyi erővel Szlovákiába vagy Lengyelországba is helyezhettem volna a cselekményt. Ami miatt éppen Franciaországot választottam, annak inkább személyes oka van: kedvelem a francia nyelvet, a francia kultúrát. A másik ok pedig az, ami picit talán át is jön a szövegből: azt akartam érzékeltetni, hogy a beosztottakkal való packázás, a munkahelyi pszichoterror, a menedzserdarwinizmus általános emberi magatartásforma, nem helyfüggő. Bárhol kialakulhat, és ha a személyi és szervezeti feltételek adottak, ki is alakul. Nem függ automatikusan attól, hogy hol mennyibe kerül a munkaerő, mennyire fejlett a gazdaság, mekkora a munkanélküliség. Néhányan megjegyezték, hogy talán némi Amerika-ellenességet is ki lehet érezni a történetből. Nem szeretném, ha így fognák föl az olvasók. Az előítéletes gondolkodás nagyon távol áll tőlem. A regény külföldi szereplői történetesen tényleg amerikaiak. A mi cégünket is amerikai kockázati tőkebefektető vásárolta meg, utána még évekig dolgoztam az általuk kinevezett amerikai főnökök mellett. Amint már említettem, részben személyes élményeim jelennek meg a történetben. Bizonyára koreai, japán, orosz, osztrák, de akár magyar menedzserekkel is ugyanúgy kialakulhatott volna egy sor konfliktus, ha korlátlan hatalmat kapnak a tulajdonostól.

‒ Így hiteles szerintem is ez a történet, így realista. Az említett szerelmi történetnek roppant érdekes mellékszálai is vannak…

‒ Ez a pár korábban Dauville-ban tölt együtt néhány napot, s az, hogy a főhős végül is itt tűnik el, összefügg ezzel. A hely amúgy nekem is ismerős, jártam ott, és nagyon megtetszett. A szerelmi szál, úgy gondolom, inkább csak színesíti, kiemeli a regény fő vonulatát. A női főszereplő érzelmi pálfordulásával azt akartam érzékeltetni, hogy ez az egész hatalomszemléletű, érdekközpontú világ átformálja az emberek gondolkodásmódját, befolyásolja, többnyire megkeseríti az életüket.

– A regényben több helyen is utalás történik a dilatancia törvényére. Mi is ez?

– A dilatancia a folyadékok, és a folyadékszerűen viselkedő szilárd anyagok, így a homok áramlását leíró fizikai jelenség. Az egymás segítő homokszemcsék viselkedése természetesen átvitt értelemben, az emberi kapcsolatokra kivetítve szerepel a könyvben.

‒ A keletnémet anyától és chilei menekült apától származó Iris kezdetben Strasbourgban dolgozik, egy bizonyos Corin-Bender asszisztenseként. A névben könnyű ráismerni a nálunk ellentmondásosan megítélt Cohn-Benditre, a zöldek EU-parlamenti képviselőjére...

‒ Itt is vannak meglepő fordulatok. De nem árulhatok el többet. Cohn-Bendit nevét nem akartam egy az egyben fölhasználni. Annyi jelentősége van az ő személyének, hogy ő is két gyökerű, francia-német kultúrájú, ahogy a regény több fontos szereplője is.

‒ Tarján Tamás recenziójában többek között ezt írja: „A szöveg nem mulasztja el tisztelgően felidézni a kozmikus szorongás, a fantasztikumtól táplált nyughatatlanságélmény e remekét, bár inkább szembeállító-elhatárolódó módon, utalva a kiszolgáltatottság-tapasztalat változatára.” A cím megegyezik E. T. A. Hoffmann kisregényének címével, amelyre a recenzens utal. Ez nyilván tudatos döntés eredménye.

‒ Az utalás E. T. A. Hoffmann A homokemberére teljesen szándékos és fontos. Nagyon sok félelem és szorongás determinálja azt a szereplőt, ahogy ennek a könyvnek a főszereplőjét is. A többi irodalmi műre történő utalás, mondhatnám, a sztori szempontjából fontos. Dumas Monte Cristo grófjának befejező gondolata az, hogy minden bölcsesség egyetlen mondatban foglalható össze: várni és remélni. Erre az egyik főszereplő azt mondja: ez mint stratégia alkalmatlan. Tényleg azt szoktuk mondani, hogy a remény nem stratégia. Üzleti értelemben igaza van, de az emberi kapcsolatokban ez keménységet sugall. Az érdekeken alapuló kíméletlenség az a szemlélet, amit a regény bizonyos szereplői megpróbálnak az élet minden területén alkalmazni, keresztülvinni. Akár még a szerelemben is. André Noël sikeresen veszi az élet akadályait abban az esetben, ha tisztességes módszerekkel kerül szembe. Aljas, alantas eszközök ellenében azonban ugyanúgy védtelen, mint legtöbbünk. A címlap-grafika is ezt a lelki széthullást, a személyiség pusztulását próbálja sugallni. Iris azért nevezi a főhőst „Sandmann”-nak, mert az homokot gyűjt a világ minden részéből, ezt a nevet, fogalmat Hoffmann óta elég jól ismerjük. Valójában azonban ennek a homokembernek a személyisége a hoffmanninak az ellentéte.

‒ Vannak ebben a regényben csavarok, de nem szabad a poént lelőni. S hogy van-e pozitív szereplője, pozitív kicsengése a regénynek, mint ahogy ez felvetődött olvasói reakciókban, ezt ki-ki döntse el a könyvet elolvasva. Végezetül azt kérdezem, számíthatunk-e újabb Lengyel Gábor-kötetre.

‒ Közel kész állapotban van a második regényem. De egészen más témájú, mint a Homokember. Amikor a Homokembert befejeztem, kedvet kaptam hozzá, hogy mást is írjak. Ehhez persze idő kell, nyugalom, megfelelő körülmények. Ebben az életkorban már mások az ambíciók, mint fiatalon. Sem megélni nem kell belőle, sem alkotói hírnevet szerezni általa. De most már mégsem csak magamnak, nem csak a fióknak írok.

Csokonai Attila

(Az interjú rövidebb változata megjelent a Könyvhét 2016/1. számában)

Tarján Tamás recenziója a kötetről:

MODERN HOLLÓK

Az irodalomhoz sokszor – talán a legtöbbször – az irodalmon keresztül vezet az út. Ha igaz az állítás, hogy minden irodalmi műfajt más műfajokhoz viszonyítva tudunk több-kevesebb sikerrel meghatározni, akkor igaz lehet, hogy minden olvasmányunk mögé nem csekély mértékben, akaratlanul is korábbi, egyéb olvasmányaink vonnak hátteret. Kiváltképp akkor, ha a legfrissebb mű, amellyel éppen ismerkedünk, szívesen él irodalmi párhuzamokkal, világítja meg magát kölcsönfényekkel.

Homokember: Lengyel Gábor regénye sokaknak E. T. A. Hoffmann elbeszélését, A homokembert juttatja eszébe, a tudatos cím-rím folytán is. A szöveg nem mulasztja el tisztelgőn felidézni a kozmikus szorongás, a fantasztikumtól táplált nyugtalanságélmény e remekét, bár inkább szembeállító-elhatárolódó módon, utalva a kiszolgáltatottság-tapasztalat változására. Axel Munthe egykor oly híres könyve – mely ma is megállja a helyét –, a San Michele regénye ugyancsak nyomatékosan említődik (hiszen többek között az eszmény-, menedék-, mentsvár-motívum mozgatja, a küldetéstudat mellett), s itt-ott úgy megsűrűsödnek az irodalmi célzások, rájátszások, hogy minden második oldalra jut belőlük (főként a 105. lap, a Monte Cristo-parafrázis táján). S a francia, amerikai, német szereplők nyomában haladó mű időnként magyarregény voltát is leleplezi, megüzeni. Hiszen „A régi dicsőség eltévedt valahol az éji homályban és nem talál ide” replikát a Simon nevű francia epizódalak csak akkor mondhatja ebben a formában, ha szerzett egy kis jártasságot a magyar verses epikában, azaz ismeri Vörösmarty Mihály hőskölteményének, a Zalán futásának szállóigévé lett első sorát.

Természetesen nem ő tud magyarul, hanem az író. Kitűnően. Lengyel Gábor eminensen szcenírozott, gördülékeny nyelvezetű, fajsúlyos regényt írt. Az időbontásos technika különösen jól érvényesül benne (a hősnő, Iris anyjának szerelmi drámája – mely Iris apjának politikai drámája egyben: a közelmúlt európai és dél-amerikai történelmének egy metszete – előre vetve remekül alapozza meg a történet egyébként eltérő irányba tartó és eltérő építkezését, kifejletét). Mesteri a homokmotívum érvényesítése. A központi figura, a saját életéből, kapcsolataiból, egzisztenciájából sikerei ellenére kikopó, kihátráló Noël, ez az ötvenes éveit taposó férfi a homokgyűjtés szenvedélyének hódol: arenofil. Tisztában van tehát például a dilatancia fizikai törvényeivel. Hobbija képzettársítások sokaságát indítja be, s a sztori igazolja ezek indokoltságát. A homokóra, mint az idő, időtelés, elmúlás jelképe; a homok mint a víznél, folyadékoknál tökéletesebben áramló anyag; az „emlékezz, ember, hogy porból lettél és porrá leszel”; s az utazások – személyes homokgyűjtés, a különféle színű, állagú fajták beszerzése érdekében –: mindegyik epizód, jelentés beilleszkedik e jól strukturált próza mozaikjába.

A keretes szerkezet, a nyomozók színre léptetése a detektívregény műfaji jegyeit sem tartja távol a Homokembertől – lévén a fő szólam az, hogy valaki eltűnik, s legalább két cselekmény vár tisztázásra: egy gyújtogatás és egy feltételezett öngyilkosság vagy gyilkosság. Ironikus eszközök révén a ponyvaregény műfajával történő cinkosság szintén meg-megvillan. A regény majdhogynem kész forgatókönyv. Pompás, tartalmas, sok helyszínű, egzotikus filmet vagy tv-játékot lehetne készíteni belőle (az egzotikumot a természeti tájak mellett a lelki tájakra is értve).

Ha gyöngébb pontot keresünk, azt a magyarázó részekben leljük: amikor a szerző nem megjelenít, szituációba ágyaz, hanem szakszerű leírását nyújtja a modern nagyvállatok működésének, illetve e működés visszásságainak, mely gazdaságot, céget, egyént egyként semmivé zilálhat (itt azzal, hogy új tulajdonosként az amerikai érdekeltségű Társaság telepszik rá Noëlék hosszú ideje jól teljesítő vállalkozására, megváltozott – és aligha a morál nevében kitervelt – célokat tűzve maga elé). Iris jellemfordulataira, bármily markáns e nőfigura, ráfért volna még egy kis igazítás a teljesebb hitelesség érdekében.

Ha az újabb magyar epikában rokon törekvés, alkotás után kutatunk, Kerékgyártó István formailag kezdeményezőbb hangütésű munkáit említhetjük (Vagyonregény; Rükverc; Hurok) – ezt csak azért hozzuk szóba, mert – mondottuk – az irodalomhoz nemegyszer az irodalmon keresztül vezet az út. „Holló a hollónak nem vájja ki a szemét” – halljuk az író egyik fontos szereplőjétől. „Ebben tévedsz, a mai modern hollók kivájják” – feleli a nem kevésbé fontos másik szereplő. Az aktualizált közmondás csupán egyik lehetséges summázata a Homokembernek. Prózairodalmunk gyarapodott. Most már az a kérdés, hogyan tovább – irodalomtól irodalomig, a 21. századi lét egyik állomásától a másikig.

Tarján Tamás

Lengyel Gábor: Homokember
Fekete Sas Kiadó, 247 oldal, fűzve 2200 Ft