Különös irodalmi tendenciára figyelhettünk fel az elmúlt években, melynek a skót Ali Smith új regénye az egyik kicsúcsosodása: megszaporodtak a szigetországokban születő disztópikus regények. Azt is biztonsággal kijelenthetjük, hogy nem pusztán megszaporodtak, hanem kifejezetten ott születnek a legjobb írások ebben a műfajban – elég csak Sigrídur Hagalín Björnsdóttir regényére, A szigetre, vagy az általam nemrég méltatott Paul Lynch: A próféta énekére gondolnunk. Jómagam egyelőre értetlenül állok a jelenség előtt – elképzelhető talán, hogy mivel szigetként jobban kitettek a földrajzi elemeknek, az ott élőket még inkább megérinti az egész világon érezhető klímaszorongás? Elképzelhető, hogy mivel egyébként is egyfajta különállóként élnek a kontinens többi országához képest, még inkább átérzik az egyre inkább jelenlévő társadalmi szegregáció súlyát? Az említett regények ugyanis más módon, de mind ugyanazt tematizálják: hogy mivé válik, és hogyan vetkőzik ki magából az ember abban a pillanatban, ahogy megszűnik az aktuális társadalmi rend, és alkalma adódik rá. Ez pedig rendszerint úgy nyilvánul meg, hogy bizonyos társadalmi csoportokat elkezdenek kirekeszteni. Ahogy ezt már bizonyára kikövetkeztették, nem kivétel ez alól Ali Smith új, Gliff című regénye sem.

Smith eddigi műveiben is felfedezhetők ezek a motívumok. Sőt, ha valamiben igazán kiemelkedőnek nevezhetjük, az aktuálpolitika társadalmi vetületeinek és az ehhez kapcsolódó aggályainak bravúros megjelenítése, melynek során úgy emel be elemeket vagy akár konkrét eseteket a világ történéseiből, hogy szinte alig ismerünk rá a jelenségre; annak eltorzításával vagy felnagyításával mégis görbe tükröt tart elénk. Az Évszak-kvartett első kötetében például a Brexit-szavazás után uralkodó közhangulatot és a brit társadalom lehetőségeit igyekszik érzékeltetni egy 101 éves férfi és annak jóval fiatalabb gondozója barátságán keresztül. Ahogy azonban haladunk a négy kötettel, úgy lesznek egyre sötétebbek a témák is. A sorozat záró kötetében, a Nyárban már egy második világháborús internálótábor mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, ahol az oda kényszerült zsidók egyfajta művészközösséget igyekeznek létrehozni. A Gliff című regény valójában logikus folytatása annak, melyet a szerző még az Évszak-kvartettel kezdett el.

A Gliff világa a nem túl távoli jövőbe kalauzol el minket, egy meg nem nevezett, de azért erősen Nagy-Britanniára hajazó országba. Egy világba, ahol az egyes egyénekről való információgyűjtés és a megfigyelés olyan messzire jutott, hogy aki nem kerül be egyetlen adatbázisba sem, annak többé nincsenek jogai: megszűnik létezni a társadalom számára. Ők lesznek a Nem Igazolhatók, akik különböző, soha konkrét listába nem szedett okokból kerülhetnek ebbe a kategóriába: nem rendelkeznek okoseszközökkel, nem hajlandóak fejet hajtani a hatalomnak, vagy egyszerűen olyan társadalmi csoportot képviselnek, melynek jelenléte nem kívánatos többé. Az ilyenek lakóhelyét egy szuperahatárolóval jelölik meg, mely egy vörös festékcsíkot húzva körbekeríti a házat, hogy azt utána lerombolhassák.

Ebben a helyzetben próbál boldogulni két gyerek, Briar és húga, Rose; akiket szintén Nem Igazolhatónak bélyegeztek, és miután házuk után lakókocsijukat is körbekerítik, nevelőapjuk egy másik városba viszi őket, ahol némi pénzzel magukra hagyja őket egy üres házban. Előbb-utóbb azonban kénytelenek elhagyni a házat apróbb elintéznivalókért, és ott szembesülnek a kegyetlen valósággal, amitől édesanyjuk egészen addig meg tudta óvni őket.

Tanúi lesznek annak, ahogy egy embert szintén bekerítenek a szuperahatárolóval, az pedig nem meri átlépni a vonalat, mintha a festék puszta látványa valóban megbénítaná. Érdemes kiemelni, ahogy Smith bemutatja ezeknek a vörös vonalaknak az abszurditását: mintha a fizikai jelölés rögvest mentális börtönné is változna. Nehéz nem párhuzamot vonni a kabátra tűzött sárga csillagokkal; ahogy a csillagok, a vörös vonal sem a megbélyegezetteknek szól, hanem a nagybetűs “Többieknek”. Mindkettő határvonal, amely kijelöli, ki az, akit büntetlenül lehet bántani.

Találkoznak a szomszéd fiúval, aki ezernyi kérdést tenne fel nekik, hogy igazoltathassa őket a kezén lévő okoseszközzel. Találkoznak egy másik Nem Igazolhatóval, aki megtanítja őket arra, hogy nem beszélgethetnek az utcán, mert a kamerák figyelő szeme mindent lát. Az egyetlen őszinte lény, akivel találkoznak, egy ló a hátsó kertben, akit gazdái vágóhídra szánnak; egyfajta szimbólumaként annak, hogy ez a társadalom még a legutolsó igazi, őszinte dolgot is igyekszik elpusztítani. Az események akkor indulnak be, mikor az ételre szánt pénzüket beáldozva megvásárolják a lovat, és elmenekülnek vele a Nem Igazolhatók táborába.

A Gliff világa és szövege annyi jelentésréteget sűrít magába, hogy kifejezetten nehéz kiigazodni rajta. A disztópikus világ szabályait a szerző nem fekteti le teljesen, valószínűleg szándékosan hagyja elmosódni a vonalakat, azt várván az olvasótól, hogy ő maga töltse ki a hiányzó részeket. Ezzel is azt a benyomást erősíti az olvasóban, hogy ez bárhol megtörténhetne. Eszünkbe juthat Sushana Zuboff és A megfigyelési kapitalizmus kora c. műve – végső soron az ő megfigyelései pontosan abban a borzalmas vízióban csúcsosodnak ki, mint amilyen környezetbe Ali Smith helyezi szereplőit: egy világba, ahol az emberekről összegyűjtött információ hatalom. Akkora hatalom, hogy ez alapján döntik el, milyen munkát végezhetsz – az alacsonyabb rangú kategóriákba tartozóknak például régi elemekből kell a fémeket kinyerniük, mely gyakran vezet szörnyű balesetekhez. Zuboff elmélete valósul tehát meg, miszerint “az ipari kapitalizmus felborította a természet egyensúlyát, úgy most az a veszély fenyeget, hogy az új gazdasági modell az emberi természetet gyűri maga alá.” A Gliff világában már nincs helye az emberi jóságnak, aki bármiféle együttérzést mutat embertársai iránt, azt kiveti a társadalom; és nincs helye a természetnek sem: az egyetlen szerepe az, hogy úgy szolgálja ki a társadalmat, ahogyan az szeretné.

Van azonban a regénynek egy erős nyelvészeti vetülete is: Smith a nyelvet egyfajta szembenállásként használja fel a hatalommal szemben. Briar és Rose családjában fontos szerepet tölt be a nyelvi játék, és a saját kreatív nyelvhasználatuk is kiemeli őket a társadalomból. Több alkalommal is előfordul, hogy a hatalmat kiszolgálók nem értik, miről beszélnek – történik mindez anélkül, hogy a gyerekek rájátszanának kívülállóságukra. A regény címe, Gliff, egy magyarul nem létező szó, amely végül a már említett ló neve is lesz. Ez egy elfeledett, ritkán használt skót kifejezés, melyről csakis írásos emlékeket lehet találni, egyetlen digitális adatbázisban sem létezik, és mint ilyen: lenyomozhatatlan. Követhetetlen, és így válik a nyelv egy eszközzé a rendszerrel való ellenállásban. A nyelv mindig is egy élő, folyamatosan organikusan változó jelenség volt az emberiség történelme során, és pontosan ez az, amitől még az ebben a regényben jelenlévő hatalom sem tudja megfosztani az embereket: a kreativitástól, mely továbbra is mindenki rendelkezésére áll. Az ilyen módon történő változások lekövethetetlenek, márpedig így rögtön a rendszeren kívül helyezhetőek.

Ali Smith tehát ismét egyedülállót alkotott – szinte mintha maga a regény is egy Nem Igazolható entitás lenne: én regénynek nevezem, de valójában sok műfajt foglal magába. És annál több témát is, egyszerre egy felnövéstörténet és egy szinte kafkai vízió az elkövetkezendőkre; kikacsint a gender-kérdésre, a társadalmi szegregációra, és nem marad el a Smith-től már megszokott képzőművészeti elem sem, a Nem Igazolhatók ideiglenes szállásán ugyanis nagy szerepet kap egy lóról készült festmény. A szerzőnek ismét sikerül úgy megjelenítenie a világ jelenlegi kríziseit, hogy az mindenkit egyenlően nyomasszon és változtatásra késztessen.

A kötethez folytatás is készült, Glyph címen, melynek magyar megjelenési időpontja egyelőre még ismeretlen.

Bráder Edina

Ali Smith: Gliff
Fordította: Mesterházi Mónika
Magvető Kiadó, 240 oldal, 5699 Ft