Hol bujkálsz, Odüsszeusz? És hol lakozol, Szabadság?

A fülszöveg tűpontosan mutat rá arra, hogy a szerző „téren és időn kívül,” a saját univerzumában létezik. És ez az oka annak, hogy e negyven írást, az egyén szabadságvágyáról szóló negyven tételt, akár visszafelé is olvashatjuk. Sőt, kezdhetjük a címadó – egyben a kötet legértékesebb alkotásával, a kulcsművel is. Magam így is tettem.

De milyen is az a világegyetem, amelyben Ballai László él? Hát túlzottan egyszerűnek, amelyben bárkinek könnyű lenne eligazodni, bizonyosan nem mondható! A központi égitest maga a rendkívül művelt szerző, aki tudását szívesen megosztja az olvasókkal, de az általa kedvelt magányos világába nem engedi be őket. Ezen magabiztos tudásalap okán Ballai gyakran kritikus hangon szólal meg, valahogy a való világ mindennapjai fölé helyezkedik. Hosszú eszmefuttatásaiban gyakran szarkasztikusan szól az egykori pártállami és a mai fogyasztói társadalmi viszonyokról. Imitt–amott még némi nosztalgia is felsejlik az előbbi iránt, ám a visszásságok kipellengérezésében a szerző kíméletlen. Az író éles szemmel és következetes kívülállással tárja fel az őt körülvevő más világok apró, de sok mindenről árulkodó részleteit. Ezek a leírásai színesek, szinte tobzódó jellegűek – a választékos szókincs mindig is erőssége volt Ballai öntörvényű prózájának. A szerző merengő, a múlt felé forduló alkat. Féltve őrzi magát egy szebb, szabadabb jövőnek. Érzékeny lelkű, a múltat veszteségként megélő ember, aki a feloldódást, a szabadságélményt az utazásban és a természetben – különösen a tengernél – leli meg. Ettől még az a vonzó nő sem tántoríthatja el, aki a „szerelem barlangjába” kívánná őt bezárni.

A hátsó borító novellákról beszél, a lapokat forgatva magam azonban inkább elbeszéléseket találtam, amelyek végéről rendszerint elmarad a fordulat. De nem is lehet az másként, tekintve a szerző végtelen mesélőkedvét, a szívesen alkalmazott vendégszövegeket és a gyakori zárójeles megjegyzéseket. És akkor még itt vannak a finom utalások, az áthallások és a kitérők! Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szerző kedvelt eszköze, az egy mondaton belüli információhalmozás, a felsorolás rendre megtöri a szöveg lendületét, és kizökkenti az olvasót a befogadási folyamatból.

Az univerzum társtalansága ugyanakkor odavezet, hogy a feltűnően ritkán alkalmazott párbeszédek döcögnek, és rendre megbicsaklanak. Az egyes narrátoroknak és a dialógusok szereplőinek nincs igazán egyedi hangja, így gyakran nem kelnek önálló életre. Sőt olyan érzésünk is támadhat, mintha az iskolában az ötösre hajtó diákok felelgetnének a tanáruk nevezetes dátumokat és híres csatákat firtató kérdéseire. Szerencsére kivételt képeznek azok az alkalmak, amikor a cselekményszövés ütemesebb és határozottan halad valamilyen fordulat vagy poén felé. Ezekben a sztorikban viszont az a gond, hogy ma már nem elvtársi kapcsolatokról, hanem kapcsolati tőkéről beszélünk, amellyel persze a kiszolgáltatott kisegzisztenciák ugyanúgy nem rendelkeznek.

A válogatás láthatóan nem esett át a szerző szigorú rostáján. A kötetben ugyanis kétféle szöveg sorakozik. Olyan textusok, amelyeket érdemes lett volna akár két különálló műbe – külön-külön címmel – szerkeszteni. A fiatalkori zsengék és az érettebb korban keletkezett írások ugyanakkor híven tükrözik a szerző gondolatvilágának fejlődését, a szabadság kiteljesedése felé való orientálódását. A fiatalabb kor termése többnyire személyes élményekre, amolyan hirtelen feleszmélésekre támaszkodik: Ne higgy a látszatnak, ne dőlj be a propagandának, nyitott szemmel járj! Ezekben rendre visszaköszönnek a szerző kedvelt motívumai: az élet, és különösen az étkezés és a főzés mint a szabad alkotás örömei, a fogyasztói társadalom elítélése, a történelembe ágyazott tanmesék, az emelkedett és a pórias dolgok következetes szembeállítása, valamint a dolgos kisember köszönet nélküli, hálátlan sorsa. Ide tartoznak még az úgynevezett szocializmus visszásságainak a karikírozásai is. Az utóbbi írások általában humoros felütésekkel végződnek, és moldovás-hofis ízük van, miközben a szövegekben erőteljesen jelen van a szerző sajátosan öntörvényű személyisége is, amely rendkívül érzékeny az egyén szabadságára.

De hát „elhullt a virág, eliramlott” a maga kis szabadságaival az a bizonyos szocializmus. Vagy amit annak neveztek. Mostanában már nem a vicces fonákságokra, hanem sokkal inkább a kiáltó igazságtalanságokra és a felületes emberi kapcsolatokra lehet rámutatni. Innen eredeztethető a kisember Kádár-nosztalgiája, az az érzet, hogy manapság még a beletörődéssel, a megalkuvással megvásárolt korábbi kis szabadságok is fájdalmasan zsugorodtak. Melyik korszakban nyílt nagyobb lehetőség az önkifejezésre? Hogyan őrizhetjük meg a velünk született szabadságot? Ezt a dilemmát igyekszik Ballai körüljárni. De nem felróható eszközbeli hiányosságok nélkül. Bizonyára akad olyan olvasó is, aki sokallni fogja a nagyszámú idézetet és a történelmi adatok halmozását. Az idézések mellett kedvelt írói fogás a zárójeles betoldás. Mintha Ballai nem érezné a saját érvelését kellően átütőnek és más forrásokra is próbálna (megítélésem szerint feleslegesen) támaszkodni. Ugyanebbe a kategóriába sorolom a tudományoskodó stílust és szóhasználatot, a túlzott információs terhelést, amelyek néhol egy egész bekezdés élvezetét is elrontják. És ugyancsak fájlalom a sok helyen tetten érhető okító-nevelő szándékot. Itt követi el a szerző az általa visszatérően ostorozott hübriszt.

Mindezek ellenére Ballai László állásfoglalása egyértelmű: ütközteti a klasszikus idilli és az egyén szabadságát lehetővé tevő szépséget és a mai durva realitásokat. Ördögi kör ez, amelyből – üzeni Ballai – mindenképpen ki kell törnünk. Az egyedüli lehetséges irány pedig az egyéni szabadságunk, a szerző által eszményített múlt felé mutat. Legyen annak igen magas az ára, legyen az akár magányos is! Az életet a maga teljességében csakis szabadon élvezhetjük. A szabadság keresése és időnkénti meglelése köré font és görög mitológiával megtűzdelt írások szépen kidomborítják a szerző hitvallását, amellyel messzemenően egyetértünk. A szabadságra való törekvésről valóban nem szabad lemondani. Soha, senkinek. Még akkor is, ha igen nehéz bebocsáttatást nyerni Ballai László írói és személyes világába, miközben kevesen vagyunk képesek arra, hogy saját univerzumot kreáljunk magunknak.

Deák András Miklós

Ballai László: Odüsszeusz a történetben – Negyvenszer
Hungarovox Kiadó, 296 oldal, 3000 Ft