Claire-Louise Bennett első magyarul megjelent kötete a Tó, amely 2015-ben debütált Írországban, nagyon finoman összefűződő pillanatok sora. Lázár Júlia fordításában olvashatjuk a Magvető kiadó gondozásában.

A Tó kaphatná a novellafüzér bélyeget, hiszen húsz különálló történet sorakozik benne, amelyeket lazán kapcsol össze az elbeszélő személye. Azonban ezek a történetek nem rajzolnak ki egy összefüggő ívet, és még saját kereteiken belül is ritkán narratívak. Ha olvasás közben eszünkbe jut Lydia Davis és az ő villanásnyi történetei (flash fiction), az nem véletlen. Bennet esetében is inkább pillanatfelvételekkel van dolgunk, szemlélődésekkel, észrevételekkel és mélázásokkal, olykor egészen különleges nézőpontból. „Most dobtam ki a szemétbe a vacsorámat. Már készítés közben tudtam, mi lesz, ezért beleraktam mindent, amit soha többé nem akartam látni.”

A kötet ilyetén jellegében áll a varázslata is. Bekategorizálhatatlan, se nem regény, se nem novellák, hanem valahol a kettő között, megfoghatatlanul. Mintha megformáltsága is annak fontosságára hívná fel a figyelmet, hogy úgy érzékeljük a világ dolgait, ahogy megvalósulnak, és ne úgy, ahogy kategóriákba rendezné őket az elménk. Erre rímel a kötet címválasztása is. A nagy nap című fejezetben elbeszélőnk felháborodva veszi észre, hogy a kerti tavacska mellé táblát helyeztek, amelyen az a felirat áll, hogy „tó.” „Ha rajtam múlik, biztosan nem jelzem táblával, hogy a tó az tó, akkor már inkább kiírom, hogy Moslékosvödör, vagy hagyom az egészet.”

Általában óva intenék a fülszövegekre történő hagyatkozásról, de most mégis muszáj onnan idéznem: „Bennett megmutatja, hogyan lehet valakit úgy nemismerni, hogy a monológját olvasva szinte beköltözünk az agyába és a testébe (…)”. Pontosan ez történik. Beköltözünk ennek a talán a negyvenes éveinek végét járó, nyugat-ír nőnek a fejébe, akinek még a nevét sem tudjuk. Egészen közelről nézhetjük megfigyeléseit, hogy mi kapja el a szemét egy ablakpárkányon, az asszociációit a sütő hiányzó gombjától egészen az öngyilkosságig, képzelgéseit, hogy kinek kellene az ottománra ülnie a buliban, vagy épp visszaemlékezéseit valamikori olvasmányaira. És mégis, idegen marad.

Idegen, legalábbis életére vonatkozó tárgyi tudásunk tekintetében, hiszen a húsz novella elolvasása után is alig tudunk meg konkrétumokat róla. Kiugrott az akadémiáról, a múltban jobbára fájdalmas kapcsolatai voltak, egyedül él valamerre Nyugat-Írországban egy bérelt házban és két gombja a háromból már elromlott a sütőjének. Azonban elcsíphetünk egy szeletet gondolkodásából, érzéseiből, abból, ahogy a világ megannyi megvalósulását elméje összekapcsolja. Érdekes, kettős érzés ez, hogy ennyire kevés kézzelfogható információval rendelkezünk, mégis úgy érezhetjük, hogy kirajzolódik előttünk alakja ennek a kortalan, név nélküli, kicsit gunyoros, magányos nőnek. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mit is jelent ismerni valakit? Hogy fontosabb-e a hajszíne a körömlakkja színénél? (Előbbi ismeretlen, utóbbi felföldi köd.) Vagy a pontos karrierútja annál, hogy mit tart a gyümölcsöstál tökéletes helyének? (Egy csupasz, hűs és széles párkányt.) Mert ezeken a  látszólag véletlenszerű preferenciákon és semmiségeken keresztül valahogy mégis közel kerül hozzánk.

A Tó nem akciódús vagy mozgalmas könyv. Nem jó választás azoknak, akik pörgős cselekményre, titkokra, vagy szenvedélyes szerelmi szálra vágynak. Azonban tökéletes olvasmány azoknak, akik szeretnének egy vasárnap délelőtt erejéig kicsit eltűnődni, valaki más szemén keresztül, olykor különös perspektívából nézni hétköznapi dolgokra. Mert a Tóban végső soron nem történik semmi, és éppen ez benne a nagyszerű. Arra emlékeztet minket, hogy az apró, hétköznapi dolgok is mennyire árnyaltak lehetnek.

Vincze Dóra

Claire-Louise Bennett: Tó
Magvető Kiadó, 128 oldal, 3499 Ft