Tiltott viszonyok az NDK-ban

Azt szoktam mondani, hogy nem telhet el nyár lángos és Agatha Christie nélkül (legyen ez bármennyire unortodox kombináció), de a kötelező nyári elemek listájára lassanként felvehetem az NDK-ban játszódó regényeket is, amelyek középpontjában egy tiltott viszony áll. „De akkor a saját titkomra gondolok, és megértem, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet azonnal elmondani, más dolgoknak megvan a maguk ideje, megint mások pedig elmondhatatlanok.”

Kelet-Németország, 1990. „Nyár van. Gyönyörű, forró nyár.” Már leomlott a fal, az újraegyesítés előtti utolsó hónapokat éljük. A 16 éves Maria összeköltözik a barátjával, pontosabban a fiú családjának farmján húzza meg magát. A lány olykor-olykor az iskolába is betéved, vagy a ház körüli munkákba segít be ímmel-ámmal, de leginkább a Karamazov testvérekkel mulatja az időt.

Ami Daniela Krien regényét igazán lebilincselővé teszi az a hibátlan atmoszférateremtés. Vibráló ellentét feszül a lapokon: Henner és Maria viszonya egyszerre teljességgel lehetetlen, aminek megtörténnie sem lett volna szabad, és tökéletesen abbahagyhatatlan. És ugyan a nyár tágan nyújtózik körülöttük, széles a határ, a tér mégis egyre jobban szűkül, minden találkozás egyre nagyobb rizikót hordoz magában, a hazugságok hálója egyre fenntarthatatlanabbá válik. Vágyunk a feloldozásra, hogy a világ kerekei visszazökkenjenek a helyes kerékvágásba, de Maria nem tud színt vallani. „Este könnyebben hazudok, mint reggel, amikor a metsző fény az arcokba világít, akkor sokszor érzem magam rohadtul. A hajnali fényben mintha súlyosabb volna a tettem, szigorúbb volna a lelkiismeret, éberebb az erkölcs. A nap előrehaladtával elhalványodik az erkölcsi érzékem. Éjjel meg teljesen eltűnik.”

Azonban minden hasonlóságra jut egy-egy ellentét is. A Kairosz viszonya Berlin forgatagában bujkált, szereplői az intellektualitás és a lélek síkjain mozogtak, Hans hosszú, terjengős monológokban és hangfelvételekben terrorizálta Katharinát. Ezzel szemben az Egyszer majd elmondunk egymásnak mindent szereplői egy zárt közösségben, egy kis falu mindent látó szemei elől rejtőznek, és nemcsak a viszonyuk sokkal fizikaibb, hanem a karakterek is inkább a materialitás mezején léteznek. „Az ember azt gondolhatná, hogy döntések nincsenek is, mert a testünknek már eleve megvan a maga rendeltetése.”

A Kairosz kapcsán nem nehéz párhuzamot vonni Katharina felnövése és a fal leomlása, az NDK felszabadulása közt. Krien regényétől sem áll messze ez a fajta szimbolizmus, csak némiképpen más formát ölt.

A fiú egyetemre készül, fotózást szeretne tanulni Nyugaton, és egyre inkább a művészet bűvkörébe kerül. Így Maria őrlődése a két férfi között nemcsak egy magánéleti dilemma, hanem az omladozó biztos jövőkép és a félelmetes, ámde mámorító szabadság közötti választás drámája is.

A naplemente árnyalataiban úszó romantikus borító mindent megtesz, hogy könnyed kis romantikus regénynek álcázza az Egyszer majd elmondunk egymásnak mindent. Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, Daniele Krien regénye meglehetősen messze áll a habos, szépiaszínű álmoktól. Én pedig már alig várom, hogy vajon jövőre is folytatódik-e a nyári, az NDK végnapjait megéneklő történetek sora.

Vincze Dóra

Daniela Krien: Egyszer majd elmondunk egymásnak mindent
Fordította: Blaschtik Éva
Park Könyvkiadó, 280 oldal, 6000 Ft