Ott se nőjünk fel, ahol a hegyek már a fejükre húzták a csendet

Már megint egy Stefánsson kötet, kiált fel a kedves olvasó, hát mennyit írsz te drága Jón Kalman, hogy minden évszakra jut tőled egy friss megjelenés? Persze az Árkok az esőben csak nálunk újdonság, valójában az író első prózakötetéről van szó, amely eredetileg 1996-ban jelent meg, és négy egymással lazán összefüggő elbeszélést tartalmaz.

Mint szinte mindig, most is a vidéki Izlandon járunk, egy apró falu és néhány tanya között, amerre „[a] csend sohasem jelentett különösebb talányt senkinek. Csak ott volt, mint minden más, ugyanolyan magától értetődőn, mint az eső hangja.” Valahol a 60-as években, amikor még egy, az úton elhaladó autó is látványosságszámba ment, egy busz feltűnése pedig maga volt az égre írt felkiáltójel, és az emberek izgatottan várták, hogy megérkezzen az első bálázógép a faluba. A berobbanni készülő technika, elszabadult bikák, alakváltó trollasszonyok, tudós külföldi vendégek között forgatja meg Jón Kalman Stefánsson azokat a témákat, amik úgy tűnik, már a kezdetektől fogva kedvesek voltak neki: az életet és a halált. „Vajon ez a dolog, amit életnek nevezünk mindig erősebb-e a halálnál, vagyis: természetellenes-e, ha fordítva van? Itt talán fel kellene tenni a kérdést: mi az élet? Vagy még inkább: mi a halál? Végállomás? Átszállóhely?” Ehhez a bizonytalansághoz illeszkedően narrátorunk és nézőpontjaink is képlékenyek, gyakran egy névtelen fiú szemszögéből figyeljük az eseményeket, de olykor külső nézőpontba kerülünk, kívülről szemlélve a történéseket. A szöveg hossza és lekerekítettsége is bizonytalan, elmosódnak a határok, szakadozottak a szélek, előre-hátra ugrálunk az időben, ami egyáltalán nem szokatlan az írótól, csak mindezt még kevesebb rutinnal, darabosabban és kevésbé követhetően teszi, mint későbbi műveiben.

Jón Kalman Stefánsson karrierje kezdetén még verseket írt, három kötete is megjelent az Árkok az esőben előtt. Ezekből egy válogatás fog is érkezni a Typotex kiadótól valamikor az év folyamán. A líraiság mindig hangsúlyos a regényeiben, de ezekben az elbeszélésekben még jobban jelen van, mintha még nem találta volna meg teljesen az egyensúlyt a történetmesélésben. Ebből fakad az is, hogy néha kicsit nehéz követni az eseményeket, a karakterek sincsenek olyan markánsan megjelölve, hogy akár fél szavakból, egy jelzőből is rájuk ismerjünk akkor is, ha sok-sok oldallal korábban láttuk őket utoljára. Talán a fiatalság-bolondság okán a kényes egyensúly – ahogy Stefánsson hétköznapi vulgaritással egyenlíti ki költői mondatai emelkedettségét, így tartva szövegeit igazán ember- és földközelben –, felborul, és a szöveg olykor kissé túl közönségessé válik. Ettől függetlenül minden porcikájában stefánssonos ez a kötet, ott van már benne a későbbi regényeinek íze és stílusa, csak még esetlenebbül, kevésbé kiforrottan jelenik meg. Soha ki nem fogyó témái is itt vannak velünk, a már említett élet és a halál kérdése mellett A történetek a mammutfenyőkről visszatérő gondolatával is találkozhatunk: „Örökké emlékezz arra, amit a múltkor mondtam: az ember mindig maradjon gyerek.” Mert a felnövés, nem más, mint halál, a felnőtté válás pillanatában végérvényesen elvesztünk valamit, és örökre összemegy körülöttünk a világ. Elfelejtjük, hogy „[m]ilyen jó így rohanni az éjszakában, mindketten mezítláb, sötét van, a tehenek alszanak, a hegyek a fejükre húzták már a csendet.”

Az Árkok az esőben nem a legerősebb Stefánsson kötet, semmiképpen sem ezt ajánlanám az izlandi íróval éppen megismerkedni vágyó olvasónak. Inkább afféle csemege ez azok számára, akik már mindent elolvastak az írótól, és kíváncsiak a kezdetekre, szeretnék látni, hogy miből is lett a cserebogár, vagy éppen nem nézhetik tétlenül azt az apró kis hézagot az életművel megtöltött polcon.

Vincze Dóra

Jón Kalman Stefánsson: Árkok az esőben
Jelenkor Kiadó, 180 oldal, 3999 Ft