Jhumpa Lahiri Pulitzer díjas és Booker rövidlistás szerzőnek negyedik magyarul megjelent könyve az Amerre járok, melynek különlegessége, hogy a döntő többségben angolul publikáló írónő ezt a kötetet olaszul írta meg, majd saját maga fordította angolra. A magyar fordítást Greskovits Endre készítette.

Érdekes figyelnem, hogy mennyire megszaporodtak a magányos negyvenes nők a könyvespolcomon. Az Amerre járok egyszerre idézte fel bennem Lydia Davis egyperceseit, Claire-Louise Bennett Tó c. kisregényét, és Cusk Körvonal trilógiáját. Mindegyikük prózájának összekötő eleme egy középkorú, magányos nő, aki nagyfokú érzékenységgel tekint a világra, kiváncsian vizsgálja a környezetét és érdekes perspektívából tekint az élet dolgaira. Lahiri, szintén névtelen, meghatározhatatlan helyen élő narrátoránál sincs ez másképp.

A rövid fejezetek pillanatképek sorát adják, amelyeket az elbeszélő szerepe köt össze, és az a tény, hogy minden novella címe egy helyszín. Helyek sorozatát járjuk be az utcától kezdve, az irodán és az uszodán át egészen magának az elbeszélőnknek a fejéig. A fizikai terek és a lélek terei összekapcsolódnak, ahogy a narrátor barangol a térben (és időben) úgy barangoljuk be mi is az ő lelkének idő és térbeli dimenzióit, emlékeit, szorongásait és megszokásait.

Ahogy ezekre a fent említett kötetekre is jellemző volt, úgy itt sincs másképpen: a szövegekben nem igazán történik semmi. Nincs megragadható cselekmény, nem jutunk A-ból B-be (legyen ez bármennyire kevéssé összhangban vagy ellentmondásban a barangolással), nincs egy végpont, amely felé haladnánk. Létezünk a szövegekben és léteznek a szövegek is, és pont ez a céltalan jelenvalóság a csodálatos bennük. Lahiri elbeszéléseiben még annyi fókuszáltságot sem vélek felfedezni, mint a párhuzamba hozott köteteknél. Bennettnél a fő kérdés a megismerés, az egyes emberek megismerésének paraméterei és az igazán fontos dolgok keresése. Davis prózájában folyamatosan furcsa játékot folytat a perspektívával, a móddal, ahogy az élet dolgaira tekintünk. Cusk pedig a kapcsolódások és találkozások mentén bontja ki a történetét. Lahirinál nem csúcsodik ki egy ilyesféle fókuszpont, de mégis mind jelen van benne.

Ha mégis kulcsfogalmat kellene választanom a kötethez, akkor az a magány lenne. Az Amerre járok uralkodó minősége az egyedüllét, a magány tere. „Magány: ez lett a mesterségem. Mivel bizonyos figyelmet kíván meg, igyekszem tökéletesíteni. Mégis gyötör, rám nehezedik annak ellenére, hogy olyan jól ismerem.” – mondja, és érezzük, hogy ez az a tér, amelyet minden vágyakozás mellett is otthonossá szabott a narrátorunk, és az identitása részévé tette. Ezt lakta be és ebben érzi biztonságban magát akkor is, amikor megjelenik a vágyakozás. „Amikor ezt mondom, néha hiányzik az a kellemes árnyék, amelyet egy társ adhat.” Egyszerre jól ismert, biztonságos tér ez, mégis gyötrő és üres, amelyben nincs teljes megnyugvása az elbeszélőnknek. Így mozgásban tartja magát, bejárja életterének helyszíneit és egyszerre keresi és kerüli is a változást.

Nagyon szép és finom prózával van dolgunk Lahiri regényét olvasva, amely szemlélődésre és reflexióra késztet. Merengő olvasókhoz passzoló kötet, amelyet újra és újra elő lehet venni, hogy bejárjuk ennek a meg nem nevezett, mégis ismerős olasz városnak az utcáit, és keressük az egyre jobban eluralkodó magány tereinek a kijáratait.

Vincze Dóra

Jhumpa Lahiri: Amerre járok
Fordította: Greskovits Endre
Park Könyvkiadó, 172 oldal, 4499 Ft