Kapaszkodás az életbe

Az idei Könyvhét megnyitóján Nádasdy Ádám azt mondta, hogy a magyar íróknak el kellene kezdeni írni a gazdagokról, hiszen ott is vannak elmondásra váró történetek, ott is megmutatja magát az élet. „Nem megítélni kell őket, hanem megjeleníteni.” – mondta, támogatóvá és mecénássá tenni őket. Azonban a Billeg a csónak még nem az ő tehetősekről írott verseivel van tele, hanem legújabb, 2019 és 2023 között írt költeményeivel, amelyeket megtölt azzal a hétköznapi élettel, ami ott sűrűsödik körülöttünk nap, mint nap.

A kötet bemutatóján Turi Tímea Nádasdy Ádámot azokról az alkalmakról kérdezte, amikor a szerző a verseket ételekhez hasonlította, például a püspökkenyérhez. A püspökkenyérhez annyiban hasonlatosak a versek, mesélte Nádasdy, hogy fontos, hogy egyenletesen osszuk el bennük az apróságokat, mindenhol akadjon bennük valami érdekes, csakúgy, mint a jó püspökkenyérben sem egyetlen pontban sűrűsödnek az aszalt gyümölcsök.

A hétköznapok versei ezek fűszerekről, teherautókról, hátsó lépcsőkről, csalánnal benőtt kertekről, külső és belső határainkról, mindennapos rágódásainkról. „Rágódni kell, mérni: mibe került, / hogy szabad voltam, nem tudtam leállni.” Bennük vannak a hely- és célkereséseink, félénk érintéseink, tapogatózásaink, és persze az a mindig-mindig kínzó, de édes műfaj is, amit egyszerre félünk és vágyunk; a szerelem. „A néma kérdés nem megy el: mi ketten / minek köszönhetjük ezt az egészet?”

A fülszöveg két ellentétes érzést kelt, egyszerre ébreszt bennünk várakozást valami megtalált nagy igazságra, hiszen ahogy írja, ezek a versek már az emberélet felén túlról szólnak, ahol feltételezhetjük, hogy csak akad már valamiféle bölcsesség. De azt is állítja, hogy a „számvetés mindig lehetetlen, hiszen útközben vagyunk.” A kötet bemutatóján Nádasdy maga is úgy fogalmaz, hogy versei inkább úgy értelmezhetőek, mint egyfajta kapaszkodás az életbe. Megnyugtató olvasni őket, nemcsak hétköznapiságuk miatt, hanem azért is, mert azt mutatják, hogy az a keresés-kutatás, ami ott munkál bennünk, pulzál a bőrünk alatt, az másban is ugyanúgy megtalálható, és nem múlik el talán soha. „Meddig kell szaladni, hogy odaérjek, / egy fix pontig ahonnan visszanézve / azt mondhatom: elég? Ahol leáll / a folytonos karbantartó futás?”

Nem mentes azért a kötet a visszatekintéstől, elnéző jóindulattal, finom iróniával néznek vissza a kötet versei a fiatalkorra, a keresésre és a botlásokra, úgy, mint a Borjúszelet című versben, ahol az a bizonyos milánói escalope túl nehéz és ráadásul ízetlen is volt, de nem lehetett mit tenni, csak követni a bennünk fortyogó lázadást. „Én, én kerestem / bámészkodva, vergődve a helyem, / Európán keresztül, borjúszelettel.” Felvillannak elmúlt szerelmek, pillanatok, nem igazán összegző jelleggel, csak csendes tűnődéssel, ahogy a városban sétálva szinte véletlenül, egy rég elfeledett illatról, vagy jellegzetes színről, ismerős utcáról eszünkbe ötlik egy régi emlék, egy elfeledett, mégis sejtjeinkben elraktározott szerető.

Nádasdy verseit olvasni otthonos, mert a megjelenő kapcsolatok igaznak érződnek, dilemmái pedig ismerősnek. Ráadásul kényelmes is, mert nincsenek pózok, se fennhordott orrok bennük. Se nem megcsináltak, se nem körmönfontak. Nem akarja túlspilázni őket, amihez kell talán a kor, vagy a bátorság: megmutatni, ami és ahogy van, pőrén és egyszerűen, nem jól kimunkált bravúrok és szövevényes szóképek mögé rejteni az életet. Ha már Nádasdy Ádám a versírás folyamatát kolbásztöltéshez hasonlította, akkor én eggyel továbbmenve bátorkodom olvasásukat egy szelet zsíros kenyér megevéséhez kötni. Könnyű lenézni azt a szegény zsíros kenyeret, pedig ahhoz, hogy igazán jó legyen, minden alapanyagnak és aránynak a helyén kell lennie, és ha jól eltalálják, végtelen élvezettel lehet fogyasztani és felette cinkosan összekacsintani, hogy igen, mégiscsak ilyen az élet.

Vincze Dóra

Nádasdy Ádám: Billeg a csónak
Magvető Kiadó, 80 oldal, 3499 Ft