Egy egész élet

Röhrig Géza a Saul fia főszerepével vált országszerte (sőt, ne szerénykedjünk, világszerte) ismertté még 2015-ben, de irodalmi pályája ennél jóval korábban kezdődött. Első verseskötetét, a Hamvasztókönyvet 1995-ben publikálta. Legújabb gyűjteménye az idén megjelent semmike-dalok már a tizedik kötete.

A könyv bemutatóján Röhrig elárulta, hogy a semmike-dalok egy (még) el nem készült regény melléktermékeként született. Talán éppen ezért a semmike verseket összeköti egyfajta narratív szál, kis túlzással élve verses regényként is olvashatjuk a könyvet, mert semmike alakja összefűzi a verseket és darabról-darabra kibomlik belőlük egy egész élet. Apró mozaikokként kerülnek egymás mellé a versek, lefedve a születéstől kezdve a gyermek- és ifjúkoron át a felnőtt éveket, egészen az öregségig és halálig. Gyermekkori hiányok, bántások, szerelmek és csalódások jelennek meg a kötet lapjain.

Na de kinek az életét látjuk? Ki is az a semmike, akiről a versek szólnak? A könnyű válasz ezekre a kérdésekre persze az, hogy maga a szerző, azonban óvatosnak kell lennünk azzal, hogy egyenlőséget tegyünk Röhrig Géza és semmike közé. Az azonban bizonyos, hogy Röhrig saját életéből merített inspirációt ahhoz, hogy megmutassa egy hányatott sorsú, apátlan-anyátlan, intézetből induló gyerek életét. Hiszen Röhrig sem ismerte soha anyját, apját pedig négy éves korában elvesztette, korai gyerekéveit intézetben töltötte.

Semmike hangja leginkább dühös, mint aki mindenkire haragszik, szavaival sebeket ejteni vágyik. A versekből üvölt az otthontalanság és kiszolgáltatottság érzése. Már az indulás is kegyetlen, fájó, semmikének maga a születés is trauma és az élet igazi átok, ahogy az a kötet nyitóverséből a semmike nem remélből is kiderül: „a remény svédasztalára hánytam / magam neki még hányszor alázzam? / a remény kuporgatásából elég / én tiszta szívből gyűlölöm a reményt (…) mondd miért hoztál halálra te kretén? / minden ízembe gyűlöllek remény / guggolva se fértem az életembe soha / és most már tudom te voltál az oka”

A versek nyelvezete, ritmusa és szerkezete is erre a dühös kiindulóhelyzetre rímel (sic!). Röhrig töredezett szerkezeteket és roncsolt rímeket használ, amiket igencsak szuggesztív képekkel egészít ki. Az erős képek és érzelmek pedig akaratlanul is viszik magukkal az olvasót, lendületet adva a kötetnek. Szükség is van erre a lendületre, mert a semmike-dalok egyáltalán nem egy könnyed olvasmány. Ott van például a semmike anyák napi köszöntője című vers, amiben a lírai én anyja iránt érzett keserű dühe elemi erővel nyilvánul meg: „forduljon alatta / át a lépcsőfoka / kepesszen / de ne érjen sehova (…) vessetek neki / emberszaros csikket / igyék használt / halottmosóvizet (…) ebbe a versbe / pusztulj el asszony / senki / veled ne virrasszon”. Ezt az erős mérget, és az alatta meghúzódó nehéz bánatot, az idegenség és üresség érzését nehéz befogadni, automatikusan menekülne tőle az ember, mégis szinte lehetetlen letenni a kötetet.

A könyv bemutatóján, ahol a szerzővel Gács Anna beszélgetett, Röhrig Géza megosztotta az igazán nagy versek ismérvét: „A jó vers az, amiből megtudják, milyen József Attilának vagy Röhrig Gézának lenni. A nagy vers az, amikor megtudod, hogy milyen neked lenni.” Tehát az igazán nagy vers az a mélyben mindig az olvasóról szól, az ő lényét kapargatja, neki tart tükröt. Legyünk bátrak, nézzünk szembe semmikével, hátha meglátjuk magunkat benne.

Vincze Dóra

Röhrig Géza: semmike-dalok
Jelenkor Kiadó, 96 oldal, 3999 Ft