Sehol se talállak téged életem

Az Erdő van idebenn megnyerte a Legjobb első prózakötetnek járó díjat a 2025-ös őszi Margó fesztiválon. A tavaly megjelent mű gyökerei azonban sokkal messzebbre nyúlnak vissza. Tóth Marcsiban 2011-ben kezdett formálódni az ötlet egy vidék tematikájú irodalmi pályázat kapcsán. Ekkor született az első novella is, ami végül a pályázatra ugyan nem jutott el, de az ÉS-ben megjelent.

A ’90-es években járunk Északkelet-Magyarországon. A különböző helyszínek és települések ismerősen csengenek, korábbi kirándulások emlékeit idézik fel. Mivel sem a kor, sem a helyszín nem idegen, könnyű beleengedni magunkat a könyv világába, annak ellenére is, hogy kell idő, mire a karakterek és események közötti kapcsolati háló kirajzolódik a fejünkben.

Ezek az epizódok, amelyek hol a sorozatosan visszatérő főszereplőinknek, hol pedig egy-egy mellékszereplőnknek az életére koncentrálnak, lassanként egy nagyobb, narratív egységbe állnak össze. Kicsit olyan érzés olvasni a kötetet, mintha Tóth Marcsi bekötött szemmel bevezetett volna minket az erdőbe, majd sok sikert kívánna ahhoz, hogy azonosítsuk a fákat és megtaláljuk a kivezető utat.

Azt az utat, amit a könyv szereplői is így vagy úgy, de keresgélnek. Legyen az ösvény számukra az alkohol és önkívület útja, az élet feladása vagy a falu elhagyása. A kötet nagy erénye, hogy ugyan számos nehéz sorssal és tragédiával van megtöltve, mégsem húzza olvasóját teljesen le a mocsárba. A tönkrement életek, a nyomor és a kilátástalanság között az Erdő van idebenn ad valamiféle reményt.

Ezt a kis reményt erősíti, hogy az Erdő van idebenn nyelvezete nagyon lírai. Mondataiban a valóság és az álom keveredik, miközben szépen kapcsolja össze a falut körülvevő erdőt az emberekben lakó rengeteggel, megmutatva az erdő mindkét oldalát: el lehet tévedni benne, ami fenyegető, de oltalomra és szépségre is lehet benne találni, ami a legnagyobb kétségbeesés közepette is vigasztaló lehet. „Holnap jön a nyugdíj, majd körbe kell járni a falut, visszaadni a kölcsönöket ennek is, annak is, délutánra nem is marad semmi, nem baj, nem húzza le a táskát, ezen jót mosolygott. Fáradt vagyok, gondolta Ilus, olyan jó lesz meghalni majd, csak adja minél előbb a Jóisten, és sok fa legyen a mennyben, bükkfa, tölgyfa, fenyőfa meg mindenféle fa.”

Főszereplőink Mara és Kismara, akik Pestről költöztek vissza vidékre, hogy Mara régi barátnőjének, Dijankának a panziójában húzzák meg magukat. Dijankának is van egy lánya, Lotti, ők szintén nagyobb figyelmet kapnak a kötetben. A négy nőt körülöleli az állandó bizonytalanság, és a köztük lévő távolság majdnem ugyanakkora, mint a falu többi lakója között.

A kötet a címét egy Hiperkarma számból (Erdő) kölcsönözte Tóth Marcsi, így stílusosan én egy másik alter bandát idéznék. „Sehol se talállak téged életem” énekli a Quimby, és a könyv igazi tétje éppen ez: ki tudunk-e találni gondolataink sűrűjéből a való világba? Az egyedüli akinek ez talán sikerülhet az Kismara, aki még érdeklődéssel tekint a körülötte lévőkre, aki számára a város távolsága nem vált fényévekké, hanem megmaradt egy vonatútnak, és aki a kötet végén megfogja anyja kezét, hogy az erdőt elhagyva elinduljanak a 25-ös út felé. Bármi is várjon ott rájuk.

Vincze Dóra

Tóth Marcsi: Erdő van idebenn
Magvető Kiadó, 224 oldal, 5499 Ft