Adakozni is tudni kell
„Éljen a szent magyar irodalom!”

Az ELTE Kommunikáció és Médiatudomány tanszékének docensét, György Pétert arra kértem, elemezze az irodalmi teljesítményekért (is) odaítélhető díjak társadalmi hatását, közvélekedés szerinti megítélését. A helyzet ugyanis ellentmondásos. Miközben rangot jelent, mondjuk, Kossuth-díjas alkotónak lenni, addig mindenki tisztában van azzal, hogy a rendszerváltozás előtt a kitüntetések odaítélése politikai kérdés volt. Beszélgetőtársam nem derűlátó a kérdést illetően:
– Nincs olyan illúzióm, hogy a díjazás mostanra teljesen poltikamentessé vált. Az állami díj fogalmát a szocializmusból ránk maradt örökségnek tartom. Tudom, hogy a kitüntetések beépültek a magyar kultúra történetébe, de a magam részéről ellenzem, hogy ez így legyen.
– A világ minden táján osztanak ki művészeti díjakat, függetlenül attól, hogy ott a közelebbi vagy régebbi múltban milyenvolt a társadalmi berendezkedés.
– Nem az államnak kell adnia a kitüntetéseket, hanem szakmai közösségeknek. Azt nagyszerűnek tartom, ha írók, táncosok, kőfaragók a saját köreikben jutalmazzák az általuk nagyra tartott alkotót. Az államnak azonban szerintem nem sok beleszólnivalója van ebbe. Az is nevetséges, amikor a francia állam dönti el, hogy Dumas vagy más kerüljön be a Panteonba. Az állam nem szellemi identitás, hanem szolgáltató intézmény. Tartson fenn iskolákat, kórházakat, de hagyja el a művészet szocialista vállonveregetését! Nem tiszte eldönteni, hogy valaki jó író-e vagy sem. Zavarba ejtő lenne, ha megszűnne a Kossuth- vagy a Széchényi-díj, mert nemzedékeken át megszokták az emberek, hogy az elismertségnek az állapota az Magyarországon, hogy egy tudós, művész, mondjuk, Kossuth-díjat kap. Nem tudom, hogy lehet ezt az ellentmondást föloldani.
– Némiképp talán csökkenti a visszásságot, hogy szakmai testületek, esetünkben írószervezete, az írószövetség tagjai tesznek javaslatot pályatársaik díjazására, ők választják ki a jelölteket.
– Az írószövetség, mint köztestület érvényessége számomra 1989. október 23-án, a köztársaság kikiáltásával megszűnt. A létét az 1956-os évnek köszönheti, a magyar kultúra fényes lapja, a forradalomban való részvétele miatt mitologikus intézmény volt. Már semmilyen jelentése nincsen. Szakszervezetre van szükség, hogy az írók mehessenek üdülni. Persze a képzőművészek szövetségéről vagy a lektorátusról sem tudom, miért létezik…
– Miként vélekedik a Magyar Irodalmi Díj sorsáról?
– Elszomorít, hogy a nem állami díjaknak az életciklusa csökken. A Magyar Irodalmi Díj esélyes volt arra, hogy rangos és komoly elismerés legyen, afféle alternatív Kossuth-díj. Tartást adott a kitüntetésnek Göncz Árpád élettörténete, irodalmi munkássága, becsületessége. Komoly emberek adták komoly embereknek. Sutának tartottam, hogy a díjnak nem találtak jobb nevet, így csak általánosságban jelöli, hogy irodalmi teljesítményekért jár. Talán valamelyest ez is hozzájárult a halálához. A Magyar Irodalmi Díj egyik percről a másikra szűnt meg az alapítók röhejes pénzügyi problémái miatt. Ez hiba, most már nem lehet helyreállítani, mert egy díjnak folyamatosságra van szüksége. A megszűnése veszteséget okoz, erősen csökkenti a nem állami díjak kulturális megbízhatóságát, elismertségének a lehetőségét.
– A Prima Primissima díjnak ellenben nincsenek gazdasági nehézségei…
– Ez bizonyos szempontból szembeállítható az előbb dicsért Magyar Irodalmi Díjjal. A magándíjakkal akkor lesz probléma, ha a díjadó elkezd narcisztikus lenni, amikor úgy néz ki, mintha az adományozók évente négy megjutalmazott művész jó hírnevét megvásárolnák. A magas kultúra kénytelen fogcsikorgatva tűrni ezt, mert rengeteg pénzről van szó, amely egzisztenciális kérdés a művész számára, ezért nincs abban a helyzetben, hogy megmondhatná: nem vesz részt ebben a bohóckodásban. A médiacirkusz árt az alternatív díjak hitelének és árt az elitkultúrának is. Nem Spiró Györgynek vagy Závada Pálnak lesz baja abból, hogy részt vesz ebben, és az adományozók boldogok lesznek tőle, hogy megszoríthatják e nemes elméknek a kezét. Az a baj, hogy az individuális teljesítmény üzleti tevékenység részévé válik, s én azt szeretném, ha nem lenne azzá. Ne hozhassák őket összefüggésbe azzal, amikor fiatal emberek Bulváriában ünnepeltetik magukat csak azért, mert pénzük van. Aki így tesz, az már megtanulta, hogy adni kell, de azt még nem tanulta meg, hogy hogyan. Azt gondolom, Fenyő Miksa adott jól, mert a Nyugat történetét ismerve nem találkozni olyasmivel, hogy hosszan kellett volna hálálkodni neki
– Hogyan lehet kitörni ebből az ördögi körből?
- Azt remélem, hogy a Prima Primissima-féle ízléstelenségek helyett előbb-utóbb megszületik az új Baumgarten-díj, s akkor ez nyilvánvalóan helyre fogja állítani az arányokat. S a nemeslelkű adakozás nem cafrang lesz egy médiaakción, hanem tényleg nemeslelkű adakozás Abban reménykedem, hogy a civil társadalom és a pénz kultúrája eléri ezt. Előbb utóbb el fog jönni az a kor, amikor emberek, akik mérhetetlenül sok pénzt keresnek, nem feltétlenül csak futballcsapatokat kívánnak vásárolni, hanem azt mondják, amit Osvát Ernő a tevékenysége huszonötödik évfordulója alkalmából rendezett díszvacsorán: „Éljen a szent magyar irodalom!”. Ennek az a feltétele, hogy ezek az emberek olvassanak. Mindenki csak akkor ad valamire pénzt, ha hisz abban, amire áldoz. Esetünkben akkor, ha azt gondolnák, szörnyű dolog volna, ha nem lenne magyar költészet. Ez kívül van a mi hatáskörünkön. Csak azt lehet tenni, hogy a magyar költők sok jó verset írnak.
- Miben rejlik a Nobel-díj titka?
- Voltam olyan könyvtárban, ahol hatvannégy könyvet láttam egymás mellett, amelyik mind a Nobel-díj jelenséget próbálta elmagyarázni. Szerintem az elsősége a titka. Olyan korban történt az alapítás, amikor az univerzalizmus, az individualizmus, a haladás eszméje volt divatban, s ezeket együttesen a világon először a Nobel-díj képviselte. A történet, sajnos, valószínűleg megismételhetetlen.
(mátraházi)