[A Könyvhét megjelenésének huszadik évfordulója alkalmából közreadott írás a netkorszak előtti időkből]

A tizenhét éve megjelent interjú bevezetőjében írottakat ma is érvényesen írhatjuk le: az ismert és sokak által szeretett műsorvezető-riporter, Kepes András könyve sikerkönyv – és ez az állítás az idén nyáron megjelent Világkép című kötetére vonatkozik, a tizenhét évvel ezelőtti interjúban az akkoriban megjelent Kepes krónika című kötetre vonatkozott. Az interjút újraolvasva megfogalmazódik a hiányérzet: hiányoznak a mai televíziózásból Kepes András beszélgetős műsorai.

„Egyre fontosabb számomra a minőség...” beszélgetés Kepes Andrással
2000. február 24.

Beszélgetni jó, csak egyre kevesebb időnk van erre a látszólag felesleges időtöltésre. Pedig a kimondott gondolatok segítenek nemcsak a világ, a beszélgetőpartnerünk, hanem önmagunk megismerésében is. Az ismert és sokak által szeretett műsorvezető-riporter, Kepes András éveken át helyettünk beszélgetett számára ismert és ismeretlen emberekkel a televízió kamerái előtt. „Beszélgetős" könyve, a Kepes krónika megjelenése után szinte azonnal a sikerkönyvek listavezetője lett. Eddig hetvenezer példányban kelt el.

– Több helyen nyilatkoztad a könyv megjelenése kapcsán, hogy egy kényszerhelyzetnek – a betegség utáni lábadozásnak, pihenőnek – „köszönhetően" és a baráti, kiadói biztatásoknak engedve határoztad el: öt évvel ezelőtt született, nagysikerű beszélgetőműsorod anyagából, a Desszertből összeválogatsz egy kötetnyit. A televíziós beszélgetések írásbeli megjelentetésének ötletét akár kockázatosnak is minősíthetnénk, hiszen ami előbeszédben kerek, az leírva olykor esetlennek, pongyolának tűnik, ugyanakkor az írott változat a televíziós műfaj adta plusztól, a látványtól – az arc, a szem, a mozdulat játékától – foszt meg... Remélted-e, hogy leírva ugyanolyan lenyűgözőek lesznek ezek a beszélgetések, mint a kamera előtt?

– Amikor azzal a szándékkal néztem vissza ezt a huszonöt beszélgetést, hogy összeállítok belőlük egy kötetet, magam is meglepődtem, hiszen olyan vissza-visszatérő gondolatok vannak bennük, amelyek fölött a műsor vágása és szerkesztése közben elsiklottam. Magam is elcsodálkoztam, amikor felfedeztem mindazokat az ismétlődő kérdéseket – a családhoz, a munkához, az élethez való viszony – amelyek nekem fontosak... Aztán az is meglepett, hogy leírva bizonyos mondatok, gondolatok sokkal súlyosabbak, mint élőbeszédben. Bár ezeket a desszert közbeni beszélgetéseket – mielőtt adásba kerültek – szerkesztettem, vágtam, ám az, hogy milyen időtállóan őszinték, milyen erőtér „működik" a beszélgetőtársak között, a könyvváltozaton dolgozva vettem csak észre. Azt is jóleső érzéssel fedeztem fel, hogy ezek valójában hétköznapi beszélgetések, azaz nem hagyományos interjúk, olyanok, amilyenekre az emberek többsége vágyik: bizalomkapcsolatra épülnek. Persze azért szorongtam is: nem csak azok fogják-e érteni, elolvasni, akik látták a műsort. Szerencsére olyan visszajelzéseket kapok, hogy még azok is élvezettel olvassák – Olaszországba, Írországba is eljutott ott élő magyarokhoz – akiknek fogalmuk sincs, kik azok, akikre valamilyen okból kíváncsiak lehetünk mi itthon maradottak, és egyáltalán ki az a Kepes András?

A 2000. február 24-i szám címlapja

– A bizalomról jut eszembe. Az írott változatból még szembetűnőbb az a finom kérdezési, beszélgetési technika, amely ma már meglehetősen szokatlan a televíziózásban, s amelyről egyszer azt nyilatkoztad: nem vagy rámenős riporter, nem áldozod fel a riportalanyodat a produkcióért, nem szereted kiszolgáltatottá tenni a beszélgetőpartneredet, soha nem kérdezel olyasmit, amire válaszolva – az utcára kilépve – restellnie kell majd magát. "A Kepes krónikából derül csak ki, riporterként meg mered engedni magadnak a hallgatás luxusát is... Akadnak olyan beszélgetések, amelyekben a társaság egyenrangú tagjaként vagy jelen, s közben mégis az általad feldobott labdát pattogtatják az asztaltársaság tagjai...

– A könyv bevezetőjében is leírtam: számomra is kérdés volt a műsor készítése közben, hogy a különböző társadalmi rétegekből, kultúrákból érkezett beszélgetőtársak képesek lesznek-e szót érteni egymással, megtalálni azt, ami közös bennük és tiszteletben tartják-e majd, amiben különböznek? Valóban akkor éreztem a legjobban magam, amikor hátradőltem a székemen és hallgathattam, amikor kiderült: az alkalmi asztaltársaság tagjai egymásra hangolódtak, a különféle helyekről, társadalmi helyzetből érkezettek tudnak egymással beszélgetni...

– Megható például a színházi szakma fenegyerekének tartott Cserhalmi Györgynek és a magyar foci nehéz emberének, Varga Zoltánnak „egymásra találása" a terített asztalnál. Sokfelé nyilatkoztad, hogy most – egy ideig – nem szeretnél televíziózni, vagy legalábbis nem szeretnél „műsorokat" gyártani gyors egymásutánban. Mit csinálsz mostanában?

– Szerkesztem a következő kötetet, amelyben az Apropó című műsor hozzám legközelebb álló riportalanyait – az öreg indiánt, Wayamant, a dalai lámát, vagy a húszgyerekes Lukács családot – szeretném újra „megszólaltatni". Nagyobb utazásokat is tervezek és mostanában megfogalmazódott bennem – épp a Lukácsékkal való találkozás közben –, hogy azért néhány dolgot újra szívesen megcsinálnék valamelyik televíziónak. Persze még nem döntöttem, nem is sürget semmi és nem hagyom magam sürgetni sem. A Kepes krónika sikerén felbuzdulva egyelőre sokat utazom itthon. Az utóbbi hónapokban számos város színházába hívtak meg, amolyan egyszemélyes talk-show-ra. Az ilyen alkalmakkor egyszál magam ülők szemben a közönséggel. Ha kell, mesélek az életemről, anekdotázom, kérdeznek és én válaszolok. Soha nem hittem volna, hogy ennyire fogom élvezni ezt a „kibeszélősdit". Rájöttem, hogy ma már nincsenek számomra tabu-témák. S az is izgalmas, hogy némely visszatérő történetem a közönséggel való beszélgetés közben alakul, tömörődik. Elképzelhető, hogy ezekből születik majd meg a következő kötetem...

– Pedig befelé élő ember hírében állsz. Éppen a Kepes krónika egyik beszélgetésében mondja el Vámos Miklós barátod a példabeszédet a befelé forduló emberről, aki több évi gátlásosság, szorongás után, egyszer csak úgy dönt: eldobja gátlásait, hiszen ezzel az erővel akár felszabadult, boldog is lehet. „Na eddig eljutottam, élek, olyan hatalmas hibát nem követtem el, sőt még eredménykéim is vannak. Kicsit megnyugszik a befelé élő ember és boldogabb lesz..." Mintha te is így jártál volna, hiszen – mind mondod – bármilyen kérdést fel lehet neked tenni. Hála Isten élsz és "eredménykéid" is vannak. Boldog ember vagy?

– Van négy lányom, egy unokám. Jó látni, ahogy nőnek, fejlődnek, hogy rendben vannak. Eddig is fontos volt számomra a család, de mostanában igyekszem még több időt tölteni velük. Egyébként – azt hiszem – életem legelmélyültebb korszakát élem. Egyre fontosabb számomra a minőség. Ezt keresem mindenben: barátságokban, emberi kapcsolatokban, tárgyakban...

– Ha már a minőséget említed. Éveken át a Stúdió kulturális magazin műsorvezetője voltál. Az egyik legműveltebb újságíróként tart számon a szakma is, a közönség is. Nagybátyád, Kepes György révén szoros közelségbe kerültél a modern képzőművészettel, több nyelven beszélsz. Mi okoz neked manapság szellemi örömöt?

– Mostanában már a kortárs festészet nem vonz, viszont szeretem nézegetni a szép régi tárgyakat és csodálója vagyok a szép keleti szőnyegeknek. Örömmel tapasztalom, hogy kezd divatba jönni az irodalomban is, a filmen is a történetek mesélése. Kíváncsian várom, mikor születik meg a mai magyar irodalomban egy márquezi léptékű, egyetemes érvényű prózai mű, olyan, ami nemcsak nekünk magyaroknak mond valamit...

A beszélgetőtárs T. Puskás Ildikó volt
Fotó: Szabó J. Judit